Már majdnem megvolt a történelmi szerb—albán megállapodás, aztán úgy tűnt, hogy mégse, utána egy pillanatig hogy mégis, most viszont újra távol van. Ilyen sejtelmesen és kuszán lehetne összefoglalni mindazt, ami az elmúlt héten a koszovói kérdés rendezése terén történt. A Brüsszelben megtartott megacsúcson felvonult a Dačić—Vučić—Nikolić alkotta szerb állami triumvirátus, mely a megbeszélést követően eléggé összehangolatlan nyilatkozatokat tett: amíg Nikolić közölte, hogy szinte már meg is született a megegyezés — Prishtina részéről Hashim Thaçinak ugyanis komoly engedményeket kellett tennie —, addig Ivica Dačić kormányfő mindezt cáfolta, és közölte, a megállapodás még odébb van (hogy Slobót idézzük: Malo morgen). Hasonlóan nyilatkozott a koszovói kormányfő is.

Aztán néhány nap múlva megkaptuk erre a magyarázatot is. Az történt ugyanis, hogy valóban sok mindenben megegyezett a két kormányfő, és mivel mindkettejüknek elég sok engedményt kellett tenniük, kértek néhány nap haladékot Katherine Ashtontól, hogy felkészítsék a szerb és az albán közvéleményt a végkifejletre. Ekkor azonban jött a szerb államfő, Tomislav Nikolić, aki nyilván annyira örült neki, hogy végre valami fontos helyen valami fontos dolgot hallott, hogy úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki miután kifülelte a „nagyok” beszélgetését, rohan, és elmeséli az utcabeli kölyöknek is. Kiállt a nyilvánosság elé, és kipakolt. Erre reagálva, egyrészt védekezésként, Dačić és Thaçi is cáfolták a szerb államfő szavait, de hiába, Nikolićnak sikerült jól megzavarni a dolgokat, és csak remélni tudjuk, hogy valahára csak nyélbe ütik azt a megállapodást, mely nemcsak pontot — vagy legalábbis vesszőt — tenne egy több évtizedes torzsalkodás végére, hanem végre a szerbiai lakosság nyakáról is levenné ezt a terhet.

Egy belgrádi politikai elemző a brüsszeli tárgyalások kapcsán közölte: nem érti, mit keresett a tanácskozáson Nikolić. Erről akarva-akaratlanul is a Markos—Nádas humoristapáros legendás Notre Dame-i teremőrbrigádról szóló jelenete ötlik eszembe, melyben egy kérdésre, hogy miért vannak hárman, egyikük ezt válaszolja: Azért vagyunk hárman, mert én jól látok, ő jól hall, ő meg ott van velünk mindig.

TITO UTÁN... VUČIĆ. Olyannyira a szerbiai társadalom állapotát tükröző látleletről van szó, hogy Olja Bećković az Utisak nedelje című műsorból egy teljes adást szentelt annak, hogy a legfrissebb tetszési indexek szerint Aleksandar Vučić a lakosság mintegy 80 százalékának a támogatását élvezi. Ez az adat sok mindenről árulkodik: elég csak visszagondolnunk rá, hogy őelőtte Titónak volt ekkora népszerűsége, utána Slobónak, majd 2000 után egy rövid ideig Koštunicának. A nép könnyen ad fedezetlen váltót a vezéreknek, könnyen ruházza rájuk az ország gondjaiért az összes felelősséget és emeli őket a vállára, de ugyanilyen könnyen teszi őket felelőssé is mindenért. Erre a legfrissebb élő példa Tadić, aki szinte az Isten belgrádi helytartója volt, mindenről ő döntött, mindenért felvállalta a felelősséget, és ahogy ebből logikusan következik, őt is büntették meg minden mulasztásért.

Vučić tudatosan játszott rá erre a jelenségre, és be is jött neki, most mindenki tőle várja a megváltást. Előállt a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harccal, rácsok mögé került Mišković és jó néhány más, nagyvadnak nevezhető személy is, ő maga pedig kínosan ügyel rá, hogy kimért és emberközeli legyen a fellépése, de ha jobban belegondolunk, rájöhetünk, hogy igazából még semmit sem tett.

Vegyük csak például a letartóztatásokat! Igaz, megtörténtek, de a vádiratokra, melyek állítólag íródnak, hónapok óta várunk, és minél több idő telik el e várakozással, annál inkább kétségessé válik ez az egész bűnüldözés. Azonkívül nem hagyhatjuk szó nélkül a gazdaság helyzetét sem. A kormány legutóbb októberre ígért átfogó gazdasági stratégiát, melynek hatására majd jönnek a beruházók, munkahelyek teremtődnek, és végre jobban élhetünk. Ennek azonban még nyoma sincs, én legalábbis nem látom. Az egyetlen említésre méltó dolog az Egyesül Arab Emírségek sejkjének látogatása volt, de ha azt hisszük, hogy egy beruházó megoldja Szerbia gazdasági problémáit, akkor igencsak csalódni fogunk. Ha pedig valóban felvásárol mindent, akkor arra van egy történelmi elnevezés: gyarmat. Vučić Egyébként bölcsen elkerüli az olyan témákat, amelyek árthatnak a népszerűségének, ezért egyáltalán nem foglalkozik a legégetőbb problémával, Koszovó kérdésével sem. Ezt a Nyugat is látja, mely bízik ugyan benne, de elvárja tőle, hogy e kérdéssel is foglalkozzon — egyebek közt ezért volt ott ő is Brüsszelben.

Vučić 80 százalékos támogatottsága a posztkommunista társadalmak tipikus mentalitásáról árulkodik. A többség úgy képzeli el a tranzíciót, hogyha a választott vezetőt hatalommal ruházza fel, akkor elvárja tőle, hogy cserében oldjon meg minden problémát, ő meg továbbra is hattól kettőig a munkahelyén van, közben mást is dolgozgat, maszekol, „kölcsönvesz”, egy-két szerszámot a ház körüli munkához és közben még jól is él. Az effajta munkaerkölcsért is a politikusok felelnek. Népszerűségét féltve azonban senki sem veszi a bátorságot, hogy felvilágosítsa az embereket: a dolgok manapság már másként mennek. Erről Vučić sem beszél, éppen ezért igen nagy a valószínűsége annak, hogy elődeihez hasonlóan ő is nagyot fog zuhanni a magasból.