Az ebből az alkalomból szervezett ünnepségen, a Potisje és az oroszlámosi Slavija bajnoki mérkőzése előtt a kezdőrúgást a 81 éves Lackó József végezte el, aki 1953 és 1975 között, egy kis belovári és zentai kitérővel, a magyarkanizsai csapatban rúgta a bőrt. A klub legendás játékosával pályafutásáról, sikereiről és a mai futballról beszélgettem.

Magyarkanizsán akkoriban is több sportklub működött, de Józsi bácsi más sportágat nem próbált ki, pályafutását labdarúgással indította és ezzel is fejezte.

— 1953-ban kezdtem játszani a Potisje ifjúsági csapatában, a felnőttegyüttesbe 1956-ban kerültem. Sok szép emléket őrzök pályafutásomról, a legemlékezetesebb mérkőzésemet 1959-ben játszottam, amikor a Szabadka csapatával selejtezőt vívtunk a Vajdasági Ligába jutásért. A rendkívül erős szabadkai együttes a palicsi edzőtáborban két hetet készült a mérkőzésre, mi pedig szinte a mezőről, a mezőgazdasági munkák után érkeztünk meg a találkozóra. Nehezen boldogultak velünk, hiszen idegenben 2:1-es vereséget szenvedtünk, itthon viszont 3:3-as döntetlen született. Hazai pályán 2-3000 ember előtt szerepeltünk, ami óriási élmény volt. Nagyon szép focit játszottunk, semmi pénzért — emlékszik vissza a kezdetekre Józsi bácsi, aki ifiként balhátvéd, a felnőtteknél balszélső volt, Zentán pedig középpályásként számítottak rá.

Katonaként, a ma már Horvátországhoz tartozó Belováron játszott, ott a II. Ligába való jutásért selejteztek, majd két és fél évet Zentán, a Szerb Ligában futballozott. A sárga-kék klubból Vajdaság amatőrválogatottjába is bekerült. Az akkori ligában a többi közt a Srem, az Inđija, a rumai Sloven és a pancsovai Dinamo is szerepelt, erőssége pedig még a mai I. Liga színvonalát is felülmúlta. Magyarkanizsára való visszatérése után a Potisje csapatával 1970-ben jutott be a Vajdasági Ligába, ám elmondása szerint elég idős volt a csapat, és vidékiekkel kellett feltölteni a keretet. Az első évben két mérkőzést meg kellett vásárolniuk, hogy a ligában maradjanak, a következő idényben viszont már olyan jó volt a csapat, hogy tőlük kérték a pontokat a kiesés elől menekülő együttesek. Két évre rá a csapat búcsúzott ettől a rangfokozattól, majd 1975-ben Józsi bácsi úgy döntött, hogy huszonkét év aktív játék után szögre akasztja a futballcipőt. Szeretett csapatát azonban ma is követi, a hazai mérkőzések mellett idegenbe is rendszeresen elkíséri a Tisza Menti Ligában szereplő kék-fehéreket. Edzőire szép emlékekkel gondol vissza, hiszen mindegyiktől tanult valamit, ami pályafutása alatt előnyére vált.

— Első edzőm a zentai Gašo bácsi volt, valamint játszottam Bicskei Tibor, Đole Taušan, Bato Nikičić és a Szabadkáról érkezett Misi bácsi kezei alatt is. Együtt fociztam öt évvel idősebb bátyámmal, aki azóta sajnos már nincs közöttünk, valamint Stojkovval, Dobó Tihamérral, Macurával, Nikičićtyel, Gombaszögi Petyivel… Mindannyian Vajdaság-szerte elismert focisták voltunk. A mostani foci már más, ahogyan a játékosok is. Egy tízéves gyereknek nem elég, ha egy héten háromszor lejön egy órára a pályára. Ennyi idő alatt nem lehet megtanulni focizni. Mi akkoriban tanítás után ledobtuk az iskolatáskát, és egész délután kint rúgtuk a bőrt a grundon. Többször megesett, hogy vasárnap délelőtt a grundon játszottam az utcabeli gyerekekkel, délután pedig már bajnoki meccsen léptem pályára a Potisje első csapatában. Hosszú karrierem alatt csak egyszer sérültem meg. Szerb ligás bajnokit játszottunk a Zentával, amikor a térdemmel adódott gond. Ristić edző azt mondta, ne engedjem meg, hogy begipszeljék a lábam, viszont a kórházban egészen a bokámig gipszet kaptam. Nem törődtem bele, naponta lefaragtam belőle egy darabot. Végül elfogyott, és vasárnap már bajnoki mérkőzést játszottam. A Kolut elleni hazai meccsünkön nemcsak focit, hanem bunyót is láthattak a nézők. A gólunk után az ellenfél játékosai megtámadták a játékvezetőt. Valahogy én is a tömegbe keveredtem, amikor az egyik küllődi focista hátulról fejbe vágott. Mindezt a bátyám észrevette, és az öltöző előtt utolérte a gyereket. Aznap nagyon nem volt szerencséje — meséli derűsen Józsi bácsi, aki azt is elmondta, hogy a Potisjén kívül a Ferencvárosnak, a Partizannak és a Barcelonának szurkol.

Ha pályafutását újrakezdhetné, ismét a labdarúgást választaná, és nevesebb csapatokban is kipróbálná magát. Annak idején a Szabadka és a Belovár gárdája hívta, de Józsi bácsit hazahúzta a szíve, egyik csapat csábításának sem engedett.

A mérkőzésekre ma is kijár, viszont szomorúsággal tölti el, hogy a Potisje csapata a legalsó ligában szerepel.

— A Potisje helye a Szabadkai Ligában lenne, a felsőházban, az első öt között. Magasabb rangfokozat nem is kellene nekünk. Igaz, hogy az őszi idény után a fiúk másodikak, de ez mégiscsak a legalsó liga. Néhány éve kitűnő csapatunk volt, amikor a Vajdasági Liga bácskai csoportjában szerepeltünk. Bizonyos okok miatt azonban kénytelenek voltunk kilépni onnan, és abból az együttesből csak ketten maradtak itt. Szerencsére sikerült újraalakítani a csapatot a nulláról, és létezünk, játszunk. Nem tudom, mikor tudunk egy osztállyal feljebb lépni. A mai gyerekek, tisztelet a kivételnek, nem szeretik a focit. Elnézem az iskolásokat, amikor lejönnek a pályára „futni”… Inkább a telefont nyomkodják, a sportot pedig hanyagolják. Kevés a gyerek, teljes korosztályok hiányoznak. Talán az akadémiákról majd sok jó focista kerül ki. A mi időnkben egyébként még nem léteztek akadémiák, Puskásékhoz hasonlóan mi is a grundon, az utcán tanultunk meg focizni. Ma már más világot élünk. Végignézek az utcán, de senkit sem látok soha focizni. A mostani gyerekek már nem játszanak. Számukra a foci már nem a világ legfontosabb „mellékes” dolga — mondta Józsi bácsi.

Amíg egészsége engedi, lejár a pályára, hiszen Józsi bácsi nélkül elképzelhetetlen egy-egy edzés vagy mérkőzés. Az elmúlt évtizedek alatt ő is a klub történetének jelentős, megkerülhetetlen jelképévé vált.