Na persze rengeteg kivétel is van, hiszen a televíziós trendeket — és elsősorban a botrányos szórakoztatást — átvettük, csak Magyarországon például Mónika show-ként ment az, amit odaát Jerry Springer és csapata kezdett el. E két utóbbi dolog — egyik nálunk is működik, a másik azonban sohasem — kellően izgalmas ahhoz, hogy még mi, a hagyományainkra oly büszke európaiak is megismerjük, vagy benézzünk a színfalak mögé. Ebben nyújt segítséget a Netflix két kiváló dokumentumsorozata, a Mr. McMahon és a Jerry Springer: harc, kamera, felvétel. Érdemes róluk együtt beszélni, hiszen pontosan azt a hisztériát, polgárpukkasztást és blődséget testesítik meg, amelyek miatt hajlamosak vagyunk még ma is magas lóról, dölyfösködve általánosítani, és hülyének nézni minden amerikait.

Képek: imdb.com

Pedig a jó sztorikat, akárcsak ők, mi is szeretjük. A Mr. McMahon például egy határozottan jó sztori, még akkor is, ha főhőse rendkívül megosztó és ellentmondásos. A címszereplő, Vince McMahon egyébként kultikus figura a tengerentúlon. A pankráció mint műfaj nehezen befogadható számunkra, már csak azért is, mert szinte azonnal lejön, hogy az egész nem több színháznál. Kigyúrt, exhibicionista figurák birkóznak egymással, és sohasem a jobb, ügyesebb vagy erősebb győz, hanem akit jobban szeretnek a nézők. Az angolul wrestling nevű kamubunyók mögött álló legerősebb szervezet az egykor WWF-nek nevezett (mára egy ellene indított per miatt WWE-re átkeresztelt) World Wrestling Federation és annak nagyhatalmú ura, Vince McMahon, a showman. Egy toxikus, a közízlést és a szórakoztatást egymagában alakító öntörvényű cégvezető, aki gátlástalanul törölt le mindenki mást a pankráció térképéről — vagy inkább bekebelezte őket. Ma már egyébként lemondott a WWE vezetéséről, a szervezetet lánya és veje vezeti tovább. A Mr. McMahon egészen a ’70-es évektől követi nyomon ezt a világot, annak alakítóit, a pankráció lélektanát, és hogy mi rejlik azoknak a millióknak a fejében, akik máig rajonganak ezért a műfajért. Nem véletlenül írtam, hogy kell egy jó sztori, hiszen a pankráció egy színházi előadásra vagy inkább szappanoperára hajaz leginkább. Az éppen aktuális sztárokat mellőzve inkább a nagy öregekre (Hulk Hogan, Steve Austin, Randy Savage, Shawn Michaels és mások) koncentrál ez a dokumentumsorozat, ami kellemesen nosztalgikus érzéseket kelt majd mindenkiben, aki hozzám hasonlóan a ’90-es években követte ezt a show-t a kábelcsatornák valamelyikén, akár itthon is.

Ha pedig már show: a Netflix másik, kétrészes minisorozata éppen arra a talk show-ra fókuszál, amely elindította a szórakoztatásnak azt a bizonyos trash formáját, amelyet olyan sokan imádunk utálni. Mert a Jerry Springer: harc, kamera, felvétel a folyamatos, stúdióbeli bunyókról, a mondvacsinált megcsalós-hazudozós botrányokról szóló egykori, legendás műsor történetét meséli el. A show producerei szerint az epizódokban látott konfliktusok, a vendégek bunyói nem voltak megjátszottak, inkább egy tudatos, sok főből álló csapat háttérmunkájának voltak az eredményei. Mindezt olyan jól csinálták, hogy magát Oprah Winfrey-t is maguk mögé tudták utasítani. A Jerry Springer Show történetére azonban sötét homály is vetül: az egyik vendéget éppen szereplése miatt gyilkolták meg.

Mindkét dokumentumsorozat erőssége, hogy kendőzetlenül avat be bennünket az amerikai szórakoztatóipar legkárosabb vagy legérthetetlenebb termékeibe. Azokba a műsorokba, amelyeket mindenki elítélt, mégis mindenki megnézett. Igazi, vérbeli, amerikai szórakoztatóipari kultúrtörténet ez, melyre ha ők maguk minden bizonnyal nem is büszkék, kiváló korrajzot mutatnak a korabeli, gazdaságilag nagyon is topon lévő egyesült államokbeli néplélekről.