Éppen ezzel a képpel, a tikkadt szöcskékkel, illetve az előadásban megjelenő szereplők mozdulatokban felvillantott képével kezdődik és fejeződik is be a Toldi című előadás, a Forte Társulat — Színház- és Filmművészeti Egyetem (Budapest) 2014-ben végzett fizikai színházi rendező-koreográfus osztály előadásában. A darab rendező-koreográfusa az a Horváth Csaba, aki A nagy füzettel novemberben a Desiré Central Station nemzetközi színházi fesztiválon is bemutatkozott már, s a magyar színházi élet egyik meghatározó egyénisége.

Novemberben betegség miatt nem volt látható Arany János klasszikusa, a Toldi. Ez az a házi olvasmány, amelyet még az általános iskolában kell elolvasnunk és megemésztenünk — amiben a régies nyelv nem kicsit akadályoz meg bennünket. A most látott előadás azonban játékossága révén több olyan új aspektust is kidomborított, amelyre a mű elolvasása után szinte biztosan nem emlékezhetünk. Ilyen, mondjuk, az alvó Toldi szája sarkán kicsorduló nyálcsík, az álom megszemélyesítése, mely „álommézet csókolt ajakára” vagy a hajnal, mely valóban „fölvevé piros köpönyegét”. Olyan sorai ezek az elbeszélő költeménynek, amelyek ízesek, de már rég elfeledtük, vagy meg sem jegyeztük őket.

A fizikai színházi rendező szakosok munkájának egy szeletét már ismerhetjük Táborosi Margaréta révén, hiszen ő is itt végzett, s a Toldi című előadástól is azt a komplexitást kaptuk, amelyet a klasszikus színháztól  más formában szoktunk meg. A tánc/mozgás, az ének/zene és a szövegmondás nem vált szét, hanem egymást segítette. A díszlet minimális, a kelléknek használt csúcsos vödör kútból sisakká alakul át, vagy a cseh vitéz levágott fejévé, az ablakszárnyak pedig nem csupán Toldiék házának szemeit, hanem Budát is szimbolizálják, s mintegy Dogville-szerűen, átlátszó falakként mutatják meg a város lakóinak egy-egy rezdülését, vagy éppen az alvók arcát nagyítják fel. A jellegzetes sárga tornaszőnyeg a verekedések helyszínévé avanzsált, és akár egy karateedzésen, olykor bekerült a térbe, látványosan be- és kivitték, ezzel is sejtetve, hogy itt valami szörnyűség fog történni.

A harcos jelenetek nem próbálták élethűen visszaadni a küzdelem hevét, inkább a mozdulatok voltak felnagyítva, illetve pankrátori elemekkel tarkítva, ezenkívül még rajzfilmek hatása is érződött rajtuk. Szinte láttuk, amint Toldi keze a duplájára nő, s propellerként kalapálja el vele a farkasokat, majd később az elszabadult bikát. Az előadást tehát átszövi a finom humor, de ez nem válik a kárára, az igazán fontos dolgokat ugyanis nem viccelik el.

A szerző felvételei

Toldit ketten alakítják, Horkay Barnabás és Nagy Norbert Zsolt felváltva. Mindkettőjüktől másféle Toldit kapunk, egyik sem nyomja el a másikat. Hegymegi Máténak is több szerep jut, remekül formálja meg Toldi György féltékenykedő, irigy és haszonleső karakterét, illetve a gonosz cseh vitéz, a farkas vagy a bika szerepe sem okoz neki gondot.

Az előadásban szereplő női figurák közül megjelenik Toldiék anyja, az anyafarkas, és a hajnalt is nők személyesítik meg, mégpedig György Zsuzsa, Zsíros Linda és Varga Krisztina. A kedvencem mégis Pallag Márton volt, aki a király és Bence, az öreg szolga szerepét játszotta, ő volt a legtermészetesebb a természetes rendezőpalánták között. A mesélő szerepét a társulat tagjai egymás között váltogatják. Jót tesz az előadásnak ez a fajta lazaság és kötetlenség, hiszen fiatalokhoz próbál szólni, számukra szeretné érthetőbbé tenni a híres erejű Toldi Miklós történetét.

Zenét először akkor hallunk, amikor Toldi álmát jelenítik meg. Dresch Mihály muzsikája, a klarinét hangja is illeszkedik a történetéhez. A Forte csapata tehát csavarintott egyet a Toldin, és úgy formálta érthetőbbé, hogy a szövegén egy fikarcnyit sem változtatott. Így kell ezt csinálni.