Tetszik-e, gazda? Nekünk megtetszett!

Ha történetesen c-vel írom a k-kat, a gyanútlan olvasó még azt hiheti, hogy ezúttal ama szájleheletet frissen tartó mentolos cukorkáról találok szólni néhány értelmesebb mondatot. Annak immunitáserősítő hatásáról, az egyre savanyúbb közérzetünk javítására tett nemes harcáról. Pedig dehogy! Más tiktakol bennem pillanatnyilag. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség elleni visszafogott dühroham, holott voltaképpen örülnöm kéne, amiért a mindenkori vis maiorral (felsőbb hatalommal) kacérkodó árnyékvilág ismét kiterjesztette fölénk oltalmazó és mindent beborító ködszürke és szurokfekete köpönyegét. Kicsiny falum egy magyarrá lett szerb költőről elnevezett utcájában (is) egyelőre a hiénák idepottyantott kisinasa házalt nagy kurjongatásokkal, második rápillantásra is szektás fizimiskájával, leveles kalendáriumokkal degeszre tömött hátizsákjaival. Száz dinár volt az ára minden egyes általa kínált és személyre szabott portékának. Pontosabban az emléklapnak, ha hű akarok maradni a fiatal, zsenge huszonéves, pattanásos képű legényke szavaihoz... Emlék a hölgy/úr hajlékáról jegyezte meg egy szemétkihordási hétköznapon a furcsa szuvenír vásárlásától szabadkozó, éktelen hallózására résnyire kiskaput nyitó kisnyugdíjas édesanyámnak. Mintha a néhait is (hozzá)mondta volna, lobogok feléjük a háttérből hirtelen támadt indulattal.
A szemüveges fickóból szinte pörzsöl a frissen elkótyavetyélt szűzies ártatlanság, de ha egyszer egyszerűbb módját aligha látja a (majdnem!) tisztességes zsebpénzszerzésnek. Cudarabb dolgokat is művelhetne akár (no, persze, nem ilyen tejfölös képpel!) -- jegyzem meg végül magamra erőltetett higgadtsággal. Gyalogosan araszolgatva kapukilincstől kapukilincsig, vagyis a falu egyik végétől a másikig nyárutón gyors az időnek múlása. S aztán, ha hamarébb nem is, napszálltakor úgyis felszippantják őt a ''takarítók”, valahol a tripicsi bekötőút mentén. S vele együtt gördül tovább a vándorcirkusz a hozzá hasonlatos hátizsákos társakkal egy újabb céltelepülés lakóinak boldogítására.
De a nyugalom végett vegyük mindezt inkább bóknak, megtiszteltetésnek! Mármint, hogy a szóban forgó falinaptárokra ismét csak egy békés, a legvadabb idegent is befogadó település lakható és szemre is tetszetős családi házainak fényképmása került. Mert komisz ember az, ki ilyen zűrzavaros időkben nem próbál meg legalább egy pirinkónyit jóra gondolni! Az már a mi szerencsétlenségünk és bénaságunk, hogy rémlátásunk az utóbbi másfél-két évtized nagyon is reális forrásaiból táplálkozik. Szóval, láttunk már hasonlót, de vele egy időben háborúk, erőltetett népmozgások szelét is éreztük akkortájt.
Ezért van az, hogy hiába szopogatom dobozszámra az erős cukrot, csak feldohog belőlem az ijedelem. Mert ma még ugyan csak a valós gazdáiknak kínálják valakik megvásárolható emléktárgyként tulajdon házaik fényképét, de a pénzimádat erkölcstelensége emberemlékezet óta, sajnos, sohasem ismert határokat.