A Thor: Szerelem és mennydörgés kellően abszurd ahhoz, hogy meghökkentse a legvérmesebb Marvel-rajongókat is, de éppen annyira szórakoztató, hogy a kibicek, azaz a mára már műfajként azonosítható képregénymozikra csak elvétve beülő közönség is élvezze. Nem lehet nem észrevenni, hogy Taika Waititi új-zélandi rendező már a Ragnarökkel is a feje tetejére állította a Thor-féle hősmítoszt, melynek képregényes eredete is jóval komolyabb volt — hiszen mindez a zord északi mitológia karakterein alapszik. A Ragnarökben Thor egy űroperába oltott paródia főhőseként vert gyökeret a Marvel-univerzumban, még Vasember legkomikusabb pillanatait is magasan túlszárnyalta.
Ez a döntés, azaz a viharisten vígjátékokra emlékeztető interpretációja, mondani sem kell, nagyon megosztotta a rajongókat. Gyanítom, hogy a képregények olvasói számára szentségtöréssel ér fel Thor Waititi-féle ábrázolása, én azonban az eredeti, rajzolt hősök imádójaként is nagyon jól szórakoztam rajta. Pedig a Szerelem és mennydörgés története nem túl bonyolult, sőt a végső vágás az előzetesben látott hangulathoz képest is egy kissé alulmarad. Az új Thor-kaland a szerelemről (is) szól: annak meglétéről, annak elvesztéséről, az ürességről, a magányról és az érzelmességről. Azaz a film olyan, mint egy CGI-jal telepakolt romantikus komédia, melyben ráadásul ezúttal két Mjölnirt lóbáló villámisten is van. Dicséretes, hogy Waititi drámaibb vénája is megjelenik az alkotásban a tarkabarka sallang közepette, még ha csak rövid ideig is. Miután a Bosszúállók: Végjátékban még apatestben láthattuk, Thor (Chris Hemsworth) mostanra visszaváltott istentestbe. Identitásválsággal küzd, és nem érzi túl jól magát.
Elvesztette a hozzá közel állókat, így a Galaxis Őrzőivel haknizik az univerzumban. Felbukkan egy igazán ijesztő főgonosz, Gorr, az istengyilkos (Christian Bale), akinek leghőbb vágya, hogy véget vessen az istenek hegemóniájának, a lehető legcudarabb módon. Ha Gorr nem volna elég, megjelenik Thor egykori szerelme, Jane Foster (a kiváló alakítást nyújtó Natalie Portman), hogy hősünk korábbi fegyverével, az összetört Mjölnirrel a kezében, asgardi páncélba bújva bejelentse, ő Mighty Thor, vagyis a Hatalmas Thor.
Jane Foster és Thor Odinson jelenetei ha nem is kiemelkedőek, de mindenképp működnek. Ami Gorrt illeti, sajnálatos, hogy meglepően kevés időt kapott a vásznon, pedig Christian Bale vérfagyasztó alakítását még bőven elnézegettük volna. A film rejtett konfliktusai és a cselekmény kifutása a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető meglepőnek vagy bravúrosnak: egy egyszerű sztorit látunk, kiváló látványvilággal és rongyosra játszott Guns N’ Roses-dalokkal, melyeket persze mindig jó újra hallani, főleg egy akció-vígjátékban. Azaz a nem túl terebélyes történet mellett látványosan szükség volt a sok-sok gagre, bújtatott vagy éppen bugyuta poénra. A humor nyilván szubjektív — ha magamról kell nyilatkoznom, azt mondom, egy efféle Marvel-filmen baromi jót tudok szórakozni. De mindezek ellenére úgy gondolom, a kevesebb több lett volna.
Waititi konzekvensen folytatta a Ragnarökben látott vígjátékos vonalat, a Szerelem és mennydörgésnél viszont néha már úgy éreztem, elgurult a direktor gyógyszere. A legújabb Thor-film egy tömény és aránytalanul nagy dózisú poénkavalkád. Azok, akik idegenkednek a műfajtól, mind közül talán ezt kerüljék el a legmesszebb.
Kép: imdb.com
