The Dirt

The Dirt

Az idei esztendő a blockbuster zenészfilmekről marad emlékezetes, a Bohém rapszódia és az Elton John életét bemutató Rocketman után nemrég megérkezett a The Dirt is, mely több szempontból más, mint az előző kettő.

Az egyik legfontosabb például, hogy ez nem mozifilm, hanem egy exkluzív Netflix-film, emellett jóval keményebb és botrányosabb, mint az előzőek bármelyike. Sőt, jómagam még ennél is durvábbra számítottam, mivel tisztában vagyok a banda munkásságával és a róla kialakult mítoszokkal. Van ugyanis egy zenekar, melyről rövid közvéleménykutatásom után kiderült, hogy sokkal, de sokkal kevesebben ismerik vidékünkön, mint, mondjuk, a Queent vagy Eltont.

A Mötley Crüe a ’80-as évek glam metaljának meghatározó formációja volt a Van Halen mellett. A tömény Amerika volt, bulvárral, botrányokkal, híres csajokkal, raklapnyi piával és a drogok változatos fajtáival. Megvolt neki Heather Locklear, Donna D’Errico és Pamela Anderson, a denveri Musztángok bajnokcsapatának pomponlányai és mindenki, aki bemászott az ablakon — szó szerint. A színpadi show, a latex- és bőrnadrág, illetve a magasan tupírozott séró utolsó mohikánjai voltak a zenekar tagjai, sőt mindmáig azok is maradtak.
 


 

A Mötley Crüe ugyanis nem oszlott fel, inkább nyugdíjban van. A Shout at the Devil, a Dr. Feelgood, a Kickstart My Heart és sok más ikonikus dal mellett a zenészek leginkább arról híresek, hogy magasról tettek bármiféle konvencióra, szinte versenyeztek egymással abban, hogy minél több szabályt szegjenek meg, és a sex, drugs and rock ’n’ roll szellemiségében éltek. Ők voltak a tipikus szutyokrocksztárok, akik szinte sohasem tudtak félretenni egy vasat sem, mert azonnal elverték az egész gázsit.

2001 májusában jelent meg Nikki Sixx, Vince Neil, Tommy Lee és Mick Mars, illetve Neil Strauss újságíró közös munkájának gyümölcse, a The Dirt című könyv, mely külön-külön fejezetet szentelve a zenekar tagjainak a csapat visszaemlékezéseit tartalmazza a kezdetektől napjainkig. A kötetet mindmáig a világ egyik legjobb zenei önéletrajzaként tartják számon, egyedi hangvétele, a narrátorok váltakozása és kendőzetlen őszintesége miatt.

 


 

Csaknem húsz év kellett hozzá, hogy végre megfilmesítsék, az eredmény pedig, annak ellenére, hogy a végén egy kis minden jóra fordul címkés, rózsaszín szirupot is tartalmaz, szerintem a legszórakoztatóbb az elmúlt időszak zenészfilmjei közül. Talán azért, mert ez volt a legfeszesebb tempójú, a legviccesebb és legőszintébb mind közül — ám az is elképzelhető, hogy egyszerűen infantilis vagyok, és még mindig a megbotránkoztatáson és a székletvicceken nevetek a legjobban. De az is lehet, hogy a The Dirt a vallási áhítattól feszülő önéletrajzi dicshimnuszok sorában, melyeknek jó része ráadásul óriási kamu is, határozottan üdítő darab.

Ezen morfondíroztam még napokkal az után is, hogy megnéztem a The Dirtöt, mely egy kicsit kordokumentum, egy kicsit Amerikai pite, egy kicsit pedig musical. Tetszett, hogy a megbotránkoztatás mellett arra is törekedtek, hogy ne állítsanak totemet saját maguknak, helyette inkább folyamatos önostorozást és rossz döntéseket látunk, melyeket nem magyaráznak meg, inkább velünk együtt röhögnek rajtuk, saját magukhoz hűen. A konzekvenciákat pedig vonjuk le mi, nézők. Hogy Ozzy Osbourne ominózus medencés jelenetén nevetünk-e, vagy pedig elhányjuk magunkat, majd akkor kiderül — ő maga máig azt állítja, hogy nem emlékszik rá, mert annyira részeg volt.

 


 

Ami a zenét illeti, még mindig zseniális. Lehettek ezek a srácok bármekkora elmebetegek, zenélni nagyon tudtak. Sokezres rajongóbázis utazott velük állomásról állomásra, turnéról turnéra Amerikában és a világ körül. Mindenhol megtöltötték a stadionokat, meggyalázták a helyi szüzeket, szétvertek minden szállodát és megitták az összes piát. Csoda, hogy mind a négyen életben vannak. Az őket megformáló színészek nagyon odateszik magukat, nem viszik túlzásba, kivéve talán a Tommy Leet megformáló Machine Gun Kellyt, aki időnként azért jócskán túljátszotta a szerepét.

A The Dirt, ha messze nem is a legjobb a túlságosan is lecsupaszított stílusa és szinte rajzfilmszerű momentumai miatt, az év egyik legemlékezetesebb filmje számomra. A zenekar és a kor rajongóinak kötelező darab. A gyengébb idegzetűek és a széplelkű nézők viszont messziről kerüljék el. Jeff Tremaine filmje a Netflix streamingszolgáltató kínálatában nézhető meg.


Nyitókép: Imdb.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Film rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

The Dirt
Film
  • Brasnyó Zoltán
  • 2019.11.14.
  • LXXIV. évfolyam 45. szám
The Dirt
Film
  • Brasnyó Zoltán
  • 2019.11.08.
  • LXXIV. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink