Most, amikor talán a legközelebb vannak, mégis a kibertérben beszélgetünk. Arról, hogy mi van velük mostanság, hiszen mindig tele voltak tervekkel. Éppen szünetel a frissen beindított Tető Közösségi Tér, melynek mindketten alapítói, babát várnak, mindeközben alkotnak, dolgoznak, szerveznek. Minden alkalommal hosszan és jót beszélgettünk, és nem volt ez másként most sem.

* Visual Anthropology Center és közösségi tér. Mesélj előbb a tyúkról, aztán a tojásról.

Miki: — Ez a legújabb projektumunk. A Društveni Centar Krov, magyarul Tető Közösségi Tér egy klub, ahová be lehet tagosodni, be lehet térni egy kávéra, a tagokat pedig igyekszünk segíteni különféle tevékenységeik megvalósításában. Három szervezet alapította, mi, azaz a Visual Anthropology Centre, a Centar za Etnomuzičke Delatnosti és a Kolektiv „Vizantrop”. A Visual Anthropology Centerben mi ketten, valamint Relja Pekić vagyunk az alapító tagok. Velünk dolgozik még Ana Popović és Nenad Pinter. A néprajz, az antropológia s ezek határmezsgyéi a közös érdeklődési körünk és a fő irányvonalunk. A központot két éve alapítottuk, s úgy kell elképzelni, mint egy hálózat egy részét. Egyszer részt vettem Relja vizuális antropológia témájú projektumában (Škola Vizualne Antropologije), melyet belgrádi antropológushallgatóknak tart, s ez igen jól sikerült, ezért visszahívott, s ekkor vetettem fel neki az ötletet, hogy mi lenne, ha nemzetközivé tennénk, meghívnánk ismerőseinket különböző szakterületekről, és kiterjesztenénk a dolgot. Belement, s egy igen progresszív, emellett teljesen transzparens ár-képzés modellt találtunk ki, nevesítve azt, hogy aki ki tud fizetni akár 600-700 eurót is egy tíznapos képzésért, az tegye meg, így például valakinek olcsóbb lesz a részvételi díj. Akinek van pénze, az többet fizet.

* S ez működött? Nem reklamált senki? Vagy nem érezte rosszul magát az, aki kevesebbet fizetett?

Miki: — Működött. Szó sem volt ilyesmiről. Az utolsó pillanatban hoztuk össze, húsz ember jelentkezett tizenöt országból, rögtön bele is szerettek Belgrádba és a képzésbe. Őket különféle filmesek és társadalomtudósok mentorálták, akik Magyarországról, Szerbiából és Olaszországból érkeztek. Tavaly egy picit bővítettünk, és már huszonöt ember jelentkezhetett, akkor is tizenöt országból érkeztek, Pakisztántól Mexikóig. A képzés alatt kisebb csoportokban dolgoztunk. Együtt kezdtünk mindannyian, aztán csoportokra oszlottunk, és vizuális antropológiai projektumokat hoztunk létre. Filmet vagy egyéb interdiszciplináris média témájú projektumot. Nagy sikere volt.

* Mi adta az ötletet a Tető Közösségi Tér létrehozásához? Egyébként azt tapasztalom, hogy nagy szükség van az ilyen jellegű „terekre”. A fiatalok igénylik a közösséghez tartozást, a hasonlóan gondolkodók pedig azt a helyszínt, ahol összejöhetnek. Ilyenek lehettek régen az ifjúsági központok.

Miki: — Én is ezt érzem. Azt vettem észre, hogy a vizuális antropológia manapság nagyon fontos és trendi (a szó pozitív értelmében). Egyre népszerűbb a dokumentumfilm mint műfaj, s a társadalomtudósok is sokszor készítenek kisebb filmet, hogy szélesebb közönséghez tudjanak elérni. Ezen a tendencián próbálunk segíteni, hiszen fontos, hogy a történetek kitörjenek saját kis gettóikból, ne mindenki csak a saját filmjével és tudományával foglalkozzon, azaz a dokumentumfilmeket ne csak dokumentumfilmesek nézzék. Valami ilyen indíttatásból jött létre a Tető Közösségi Tér, ahol különféle workshopok zajlanak majd, a filmeknek vetítéseket és beszélgetéseket szervezünk.

* Ez most, gondolom, pang, hiszen az elmúlt időszakban a közösségi összejöveteleket messze el kellett kerülni, s még most sem nagyon ajánlottak.

Maki: — Megtörtént a megnyitó, hatalmas siker volt, több mint háromszáz ember jött el, örültünk egymásnak s a helynek, erre bumm, kitört a járvány, és már lakatoltuk is le a közösségi teret. Mi azóta persze voltunk ott, szépítgetjük, építgetjük, s egy imázsfilmet is leforgattunk, melyre szükségünk volt a crowdfundinghoz, hiszen még sok minden hiányzik belőle.

* Szóval közösségi finanszírozás.

Miki: — Igen. Az Indiegogón hirdettük meg, és huszonnégy országból több mint száz ember adományának köszönhetően sikerült összegyűjtenünk egy kis indulótőkét. A kampány során egyértelművé tettük: azzal, hogy a közösség tagja leszel, részt vehetsz a programjainkon, használhatod a közösségi teret. Ehhez kell egy legalább egyszer kifizetett klubtagság, mely nem egy nagy összeg, s azt reméljük, aki ezt kifizeti, az felfogja, hogy egy közösségi tér csak akkor fenntartható, ha ezzel a mikroadománnyal időnként megújítja a részvételét. Kis adományokból kis szolgáltatásokat nyújtunk, a nagyszabású programjainkat, ilyen például a digital school of autoethnography, elő tudjuk készíteni. Én hiszek egy ilyen típusú működésben, s ez a mostani válsághelyzet csak megerősítette az emberekben a szolidaritást.

* Ez mind szép és jó, de ti ebből meg is tudtok élni?

Maki: — Mint minden szabadúszó művész, mi is ezer dolgot csinálunk, és van, ahonnan csurran-csöppen valami kis bevétel is. Néha kevesebb, néha több. Sajnos nem ebből élünk, bár Miki optimista, szerinte a jövőben meg fogunk tudni élni a közösségi tér vezetéséből és a programok szervezéséből is. A VAC és a Tető projektumaira pályázni is szoktunk, de eddig még nem kaptunk támogatást. Őszintén szólva ki is szeretnénk kerülni a pályázatírást amennyire lehetséges, és minél inkább a közösségi finanszírozásra támaszkodni, hogy minél függetlenebbek maradhassunk. Ha belegondolsz, minden független civil szervezet függ valamilyen pályázati pénztől, melyet ha nem kap meg, akkor akár meg is szűnhet egyik napról a másikra. Tehát bár függetlenként szeretnél létezni, sokkal jobban függsz valamitől, mint egy állami intézmény, melynek állandó támogatottsága van. Mi szeretnénk ezt a részt kikerülni, s valóban függetlennek lenni mindenféle pályázattól vagy állami támogatástól. El szeretnénk érni azt, hogy ne ez legyen a fő bevételi forrásunk.

Miki: — Abban hiszünk, hogy ha az, amit csinálunk, valóban fontos, és 10 000 embert érdekel, mely szám ma már nem hatalmas a neten, illetve ha a minket követő és kedvelő emberek közül 1000-en megnézik egyik kisfilmünket, majd adnak 1 eurót az alkotójának, akkor az máris keresett 1000 eurót. Én abban hiszek, hogy inkább szeretnék 1 millió embertől kapni kis összegű támogatást, mint egy embertől 1 milliót, hiszen onnantól már függésről beszélhetünk.

* Érdekes gondolat. Nem az történik, hogy ha sok ember támogat, akkor sok embertől függsz?

Miki: — Erre azt mondom, hogy van a jelentkezési lapunkon egy kérdés (Mit szeretnél megváltoztatni a világon, milyen változást szeretnél visszacsinálni?), s itt szinte mindenki a szörnyű, gaz kapitalizmus romba döntését, illetve kártékony hatásának visszacsinálását adta meg válaszként, pedig nem kínáltunk fel opciókat, válaszolhattak volna bármit, de mindenki a legnagyobb léptékű gonddal szeretne valamit kezdeni. Ezzel mi is mélyen egyetértünk, és hiszünk benne. Azt gondolom, hogy milliomosoktól vagy milliókkal gazdálkodó szervezetektől várni, hogy leessen a manna, s abból megmutatni, mennyire nem jól van ez így, ahogy van, egy kicsit visszás dolog. Akkor már inkább a szélmalomharc. És mivel nem határfüggő, érkeznek is a támogatások mindenhonnan. Szabadúszó filmesként egyébként nem vet fel az olyan munka, amelyet meg is fizetnek, hiszen ha megmondom az árat, rögtön sokallni kezdik, aztán találnak egy idiótát, aki egy nullával kevesebbért is megcsinálja. Ez egy közös probléma, melyet meg lehetne oldani. Én nem akarok több ezer eurót legombolni egy imázsfilmért, de az sincs rendjén, hogy anyám az oktatásban három hónap alatt keresi meg az egy kisfilmért kapott gázsimat. Még akkor sem, ha neki kellene többet keresnie, nem nekem kevesebbet. Az még inkább rendben lenne, ha egy ügyvéd haverom a jogi tanácsért cserébe egy imázsfilmet kérne tőlem. Ezzel a kapitalizmusnak is adnánk egy pofont. Mert ha azon sírok, hogy a munkámért nem fizetnek meg rendesen, az minden, csak nem pofozkodás.

* Magyarország, Szerbia. Éltetek itt is, ott is, belekóstoltatok a szabadúszó művészek életébe mindkét országban. Milyen különbségeket láttok? Ha láttok persze.

Maki: — Nekünk öt-hat éve létezik egy saját, kis színházi társulatunk, ez a Tri Groša, s azt kell mondanom, nem könnyű megmaradni. Folyamatos a harc a támogatásokért, és csak elképesztő mennyiségű törekvés, munka árán szokott sikerülni valami kis pénzhez jutnunk, mely korántsem elegendő egy produkció létrehozásához, legalábbis nem úgy, ahogyan eredetileg megálmodjuk, s ilyenkor kell kreatívnak lenni, lefaragni, átdolgozni, átszervezni. Hogy ez miért van így? Nem tudom. Hogy csak az állam a hibás? Nem tudom, de biztosan köze van hozzá, hiszen kriminális, ahogyan nálunk a kultúra támogatása működik. Azaz nem működik. Úgy látom, hogy Magyarországon nagyobb hagyománya van a színházba járásnak, legyen szó független társulatok produkcióiról vagy kőszínházakról, az állam a függetleneket is jobban támogatja.

Miki: — Hááát... Az tény, hogy tehetősebb és szélesebb Budapesten az a réteg, amelyet érdekel a színház, és meg is tudja fizetni, de talán éppen ezért Szerbiában a független színházat mindenki szerelemből csinálja, s ez látszik is a produkciókon. Belgrádban folyamatosan fejlődik a független szcéna. Kilenc éve, amikor ideköltöztem, olyan, hogy lakásszínház, nem is létezett. Most pedig több kísérletező, fiatal csapat is van. Az már más kérdés, hogy tapsból és néhány száz dinárból nem tudnak megélni. A kultúra alulfinanszírozott, rendes kultúrpolitika helyett kicsinyes hatalmi játszmákat látunk, talán emiatt van az is, hogy Szerbiában a kőszínházakban a legjobb színészek is alulmotiváltak. Pedig sok jó színész van, születnek jó előadások, mégis azt látom a fiatal színészeken, hogy megelégszenek egy sorozattal és két reklámmal, mert abból megélnek, a színpadon pedig félig üres terem előtt lejátszanak ugyan valamit, de a szívük-lelkük nélkül, mert nem látni, hogy jelentősége lenne annak, amit csinálnak. Magyarországon a másik véglet figyelhető meg, ott a legtöbb színész hihetetlenül komolyan veszi magát, szerintük minden, amit csinálnak, szent művészet. Kísérletező szellemű, társadalomra reagáló alkotómunkát leginkább a vajdasági magyar színházakban tapasztaltam, s a Desiré Central Station Fesztiválon. Az ott látott előadások legnagyobb része modernebb és bátrabb volt, mint amelyeket előtte budapesti színházakban láttam.

* Említed a Desirét, ti éppen ott találkoztatok sok évvel ezelőtt. Miért kötöttetek ki végül Belgrádban, és nem Budapesten vagy a világ egy távoli pontján?

Miki: — Szabadúszó újságíróként jöttem le annak idején dokumentálni a Desiré fesztivált, és lettem menthetetlenül szerelmes egy lányba, aki azóta a feleségem, és most itt ül mellettem a belgrádi lakásunkban. Ő akkor még egyetemista volt, én már melóztam. A Budapesten megkeresett, kis pénzemből két hétig király módjára éltem Belgrádban. Megindult egy furcsa „gastarbeiterkedés”. Két hét itt, kettő ott. Belgrád—Budapest. Néha én utaztam le, tanítási szünetekben ő hozzám. Aztán Maki ösztöndíjának köszönhetően másfél évig Berlinben éltünk, s ezután Budapestről kaptam egy ajánlatot, hogy dolgozzak egy projektumon a szerb fővárosban. Sorsszerű ajánlat volt, sok mindent el is döntött.

* Berlin miért esett ki a pakliból? Elvileg egy művészekkel teli, nyüzsgő nagyvárosról beszélünk.

Miki: — Minden művész azt hiszi, hogy Berlinben fogja megváltani a világot. Aztán sokakból inkább pincér lesz — az is nagyon jó, csak ugye nem erről álmodtak... Mindenki úgy érzi, iszonyú fontos, hogy éppen Berlinben van és alkot, pedig nem feltétlenül könnyebb a helyzete ott, mondjuk, egy szabadúszó filmesnek, mint errefelé. Hívnak a művész barátaid, hogy filmezd le nekik ezt és azt, persze ingyen, mert mindjárt híres művészek lesznek, s akkor majd te is velük együtt futsz be, s dől a lé. Aztán nem futnak be, s te sem, és lé sincs. A belgrádi munkaajánlat nagyon fontos volt nekem. Ez a Roma Oktatási Alap A Tudás Hatalom című projektuma volt 2014-ben. Belgrádban egyébként óriási potenciált láttam, illetve látok ma is, ennek pedig prózai okai vannak: a többi európai metropoliszhoz képest még mindig minden olcsóbb, a város pedig minden hibájával együtt izgalmas és élhető. Nincs az EU-ban, de lehet, hogy majd egyszer benne lesz, és ez a limbo ad neki egy romantikát, mely miatt sok külföldi utazik ide, aki különlegesnek látja, és ettől egy kicsit mi is. Amit és ahogyan mi csinálunk, azt ennyi pénzből máshol nem lehetne kihozni.

Maki: — Én pedig itt születtem, és nagyon szeretem a városom. Berlinben is honvágyam volt. Ott készítettük el az Emigránsok című előadásunkat, melyben mindketten játszunk, s akkor azt éreztem, hogy ha itt maradok Berlinben, akkor a művészetemet valamilyen szinten ennek a tematikának kell szentelnem. Az idegenség fogalmát kellene körüljárnom, azt kifejteni, hogy milyen az a világ, amelyből én jövök, és milyen az, amelybe csöppentem, ahol élek, vajon befogad-e, vagy inkább kivet magából. Ezt először nagyon érdekesnek találtam, de semmi kedvem nem volt erre alapozni az egész karrieremet. Magyarországon nem éltem életvitelszerűen, de Mikinél sokszor voltam látogatóban. Nagyon tetszik Budapest, szeretem a magyar kultúrát, főleg az irodalmat és a színházat, de a mindennapok működése, az emberek egymás közti viszonya már nem igazán tetszik. Tudom, hogy nálunk sem rózsás a helyzet ez ügyben, de közelebb áll hozzám az itteni, déliesebb mentalitás. Viszont amit észrevettem, hogy Magyarországon az emberek jobban tisztelik a munkájukat, mint nálunk. És talán ez zavar Szerbiában leginkább. A munkához való felelőtlen hozzáállás, a megbeszéltek tiszteletben nem tartása. A szerb színházakkal pedig az a legnagyobb gond, hogy a szakmabelieknek abszolút nincs semmiféle kapcsolatuk a színházon kívüli világgal. Sem a többi művészeti ággal, sem a mindennapi emberek életével. Reggel bemennek próbára taxival, utána a színház büféjében ülnek színházi emberekkel, majd előadást játszanak a sötétben ülő nézőknek, utána megint büfé a kollégákkal. Óriási a szakadék színház és közönsége között. Az alkotók nem ismerik azokat, akikhez szólni szeretnének. Én szentimentális és nosztalgiázásra hajlamos ember vagyok, elszomorít, amikor látom, hogy minden változik és eltűnik, vele együtt a gyermekkorom is, s ezért érzem közel magamhoz a vizuális antropológiát meg a VAC-ot.

* A beszélgetés elején megszavaztuk, hogy vegyesen, azaz magyarul, szerbül, és ha kell, angolul beszélgetünk, mindenki a saját anyanyelvén válaszol. Mikiről tudom, hogy tökéletesen beszél szerbül, és ha nem tévedek, te is igen jól tudsz magyarul.

Maki: — Hááát, annyira azért nem, de 90 százalékát megértem a beszélt nyelvnek. Passzív tudásom tehát van. Egyébként ugyanez a helyzet a némettel is. Amíg Berlinben éltünk, és muszáj volt beszélnem, jobban tudtam németül — ahogy magyarul is, amikor több időt töltöttem Budapesten. Szégyenlősen használom, mert nagyon hülyén érzem magam beszéd közben. Ez egy iszonyú nehéz nyelv, én pedig nem beszélem elég meggyőzően, amitől frusztrált leszek, úgyhogy inkább nem mondok semmit. De a terveim között szerepel, hogy csiszoljak rajta.

Miki: — Erről egyébként én is tehetek, mert ha egy kicsit jobban erőltetem, ha türelmesebb vagyok vele, akkor az aktív tudása is jobb volna. Régen lehetett szívatni magyarul úgy, hogy ott ült melletted, de ma már erre nincs esély, mindent megért. A magyarokkal ellentétben, akik büszkék arra, hogy nyelvüket senki sem tudja úgy megtanulni, ahogy ők, a szerbek nagyon is értékelik, ha beszéled a nyelvüket. Főleg, amikor kiderül rólam, hogy nem is szerbiai, hanem magyarországi magyar vagyok. Akkor aztán jön a sok Wow!, Le a kalappal! és egyebek, ami egyébként idegesít, mert azt jelzi, hogy nem tökéletes a szerbem. Nekem a nyelvtanulás terén volt egy kis előnyöm, hiszen öt nyelvet beszélek — angolt, németet, olaszt, spanyolt s ugyebár a magyart —, így könnyebben tanulok. Gyermekkorom egy részét Olaszországban töltöttem, így még az olaszok sem mondják meg rólam, hogy nem vagyok igazi olasz. Ha Budapesten élnénk, Maki jobban rá lenne utalva a magyarnyelv-tudásra, mint én itt a szerbre, hiszen Szerbiában mindenkivel beszélhetsz angolul, még a hivatalban is. Az emberek büszkék rá, hogy másik nyelvet is beszélnek. Pesten viszont nem élhetsz úgy, hogy nem beszélsz magyarul. Gyermekünk természetesen mindkét nyelvet megtanulja majd, és szerintem közben anya is megtanulja apa nyelvét.

* Így legyen! Addig is köszönöm a beszélgetést, s azt kívánom, mielőbb fussunk össze megint valahol a nagyvilágban.