1910-ben a 2287 lakosból 415 magyar, 380 német, 1057 szerb, 353 cseh volt, 843 római katolikus, 257 református, 1139 görögkeleti ortodox. 2011-ben az 1270 itt élő közül 1044 szerbnek, 99 magyarnak, 32 románnak, 4 németnek stb. vallotta magát. Nagyszereden jelenleg is csaknem harminc magyar nemzetiségű család található, de az anyanyelvüket inkább csak az idősebbek használják, sőt, még közülük sem mindenki.

A helyzet ismeretében nem kell csodálkozni rajta, hogy a néhanapján a faluba tévedő újságírókat Nehéz Rozáliához és családjához kalauzolják. Náluk ugyanis négy generáció él együtt, és Rozálián kívül a lánya, a fia meg az unokája is beszéli a magyar nyelvet.  

Veronka, Rozália és Elvira (Paraczky László fotója)

Vendéglátónk, miközben promencliből (mentából) készült szörppel kínált bennünket, szabadkozott ugyan, hogy már ő sem bírja tökéletesen az anyanyelvét, de ezt szinte észre sem lehetett venni. Inkább az írásra gondolhatott, mert, mint mondta, nem tudja, hol kell hosszú és rövid magán-, illetve mássalhangzókat használni. Amin szintén nem kell meglepődni, hiszen annak idején alig három osztályt fejezhetett be magyarul, a tanító nénije nyugdíjba vonulása után ugyanis már csak szerb tagozaton tanulhatott tovább.

Az adatok alapján a magyar nyelvű oktatás az 1950-es évek elején szűnt meg Nagyszereden. Igaz, később megkísérelték az újraszervezését, de akkor már nem igazán volt kinek. A szülők többsége úgy gondolta, ha már a gyermek szerbül kezdett el tanulni, akkor folytassa is azon a nyelven. 

„Megtettem, ami tőlem tellett”

Nehéz Rozália nagyszülei a szomszédos Nagyzsámról (Jamu Mare, Románia) érkeztek.

— Akkor a magyarok többnyire tanyákon éltek, ott dolgoztak, a jószággal foglalkoztak. Az a birtok, ahol én születtem 1944-ben, a Frisch család tulajdona volt, mi kettesnek hívtuk. Tudják, az úgy volt, hogy a családok vándoroltak, egy évre elszegődtek, aztán mentek tovább ahhoz a gazdához, amelyik jobban fizetett.

1988 óta vagyok pénztáros a hitközségben, és a templomot is én takarítom. A katolikus templomban havonta kétszer tartanak misét, az első vasárnapon magyarul, a harmadikon szerbül. A papunk Versecen lakik, görög katolikus, beszél magyarul, szerbül, románul. Sajnos nagyon kevesen járunk rendszeresen templomba. Karácsonykor, húsvétkor sokan vagyunk, de egyébként nem, és ha gyermeket látnak a misén, azok az én dédunokáim. A fiam fiatalabb lánya Versecen van férjnél, ők általában akkor jönnek hozzánk vasárnapi ebédre, amikor a plébános úr is a faluban van, és együtt megyünk a misére.   

Ebben a házban négy generáció él együtt. Elvira, a lányom, Versecen, a Swisslion gyárban dolgozik. Itt van a fiam, Imre — aki repülőgép-mechanikus — és a menyem meg az egyik unokám, Veronka és az ő kisfia. Mivel az anyja a verseci Fresenius vállalatban kapott munkát, én vigyázok a dédunokámra. 1984-ben hirtelen elvesztettem az uramat, pedig soha nem panaszkodott, hogy beteg volna.

A gyerekeim tudnak magyarul beszélni, írni, olvasni. Itt nincs magyar újság, korábban a televízióban sem láthattunk magyar műsort, de most már nézhetjük a Duna és a Pannon TV-t is. Én akartam, hogy a gyermekeim járjanak hittanra, megkereszteltük őket, elsőáldozók, bérmálkozók voltak, megtettem, ami tőlem tellett.

A Rózsafüzér királynője katolikus templom (Martinek Imre fotója)

* Hány magyar család él a faluban?

— Ezt nem lehet pontosan megmondani. Házszenteléskor 29-32 házat írunk fel, de azokban sem teljesen magyar családok élnek, az egyházi tagságot húsz család fizeti. Én már unalmas vagyok, mert mindig hívogatom az embereket, hogy jöjjenek a templomba, hiszen vasárnap délután háromkor, amikor a plébános úr a misét tartja, nincs más munka a ház körül. Mi, asszonyok azokon a vasárnapokon is elmentünk a templomba, délelőtt egy fél órára, amikor az atya nem volt itt, elmondtunk néhány imát és éneket. Ezt a szokást a télen szakítottuk meg, mert már csak ketten maradtunk.

Egy kicsit odaültem Janković Elvirához és Pavičić Veronkához is, akik a másik szobában várták, hogy az édesanya, illetve a nagymama befejezze a beszélgetést az újságírókkal. Veronka 1986-ban született, a kisfia kétéves. Elmondta, a faluban szeretne maradni, mert így neki is könnyebb, hiszen tudja, hogy amíg dolgozik, a gyermeke jó kezekben van.

Arról is mesélt, hogy az ő idejükben már nem volt diszkó a kastélyban, így inkább házibulikon szórakoztak. A falunak jelenleg mintegy ezer lakosa van, a nyolcosztályos iskolában talán száz diák tanul, az óvodások, vagyis a négy-hat évesek, húszan lehetnek. Sokan dolgoznak a földjükön, tehenet, birkát tartanak, de csak három-négy családról mondható el, hogy jól él, vagyis tehetősebb, mint a többiek.  

A nagyszeredi kúriák

Elhanyagoltan is csodálatos — a kisebb nagyszeredi kúria (Martinek Imre fotója)

A krónikások szerint a Lazarović család 1803-ban Szerbiából érkezett Bánátba. Kevevárán (Kovinban) talált otthonra, majd Golub Lazarović — akinek a nevét a magyar nyelvű szövegekben Lazarovits, Lazarovich és Lazarovics formában is említik — a kincstártól 1823-ban a nagyszeredi, 1839-ben pedig a kisszeredi uradalmat vásárolt. A családalapítót V. Ferdinánd 1841-ben nemesi rangra emelte. A Lazarovićok nevéhez fűződik a két nagyszeredi kúria építtetése, melyekből akár idegenforgalmi látványosság is lehetne, de az egyikben általános iskola működik, a másik pedig — mely még elhagyatottságában is tekintélyt parancsol — rendkívül elhanyagolt állapotban van.

A nagyobb, az úgynevezett régi kastély klasszicista stílusban épült az 1860-as években. Golub akkor már elhunyt, így a munkálatok az özvegyéhez, Ana Milkovićhoz köthetőek. Öt gyermekük közül Vasilije Temes vármegye másodispánja, majd királyi tanácsosa, 1876-ig pedig Temesvár főispánja volt. Az oszlopos bejáratú építményt 1896-ban Frisch Gyula vásárolta meg, majd az örököseié, Klier Károlyé és Rónai Györgyé lett, a háború után pedig államosították.

A kisebbik kastély, melynek sarkait sokszögű gótikus tornyocskák díszítik, a XX. század elején készült el. A következő tulajdonosa Hauser Károly volt, majd erre az objektumra is az államosítás várt. A kapuja jelenleg zárva van, de a kíváncsiskodók az iskola udvarából átjuthatnak, és mivel a bejárati ajtaja már hiányzik, az épületben is gond nélkül bóklászhatnak. Hogy nemrégiben diszkónak használták, arról a falakon lévő graffitik tanúskodnak. Minden szobában sok a szemét, de a fa ablak- és ajtókeretek még a helyükön vannak, nem vitték el őket tüzelőnek, a padlót sem szaggatták fel. Talán furcsán hangzik, de az épület varázsa megmaradt, és még most is el tudjuk képzelni, milyen szép lehetett valamikor!

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia