„Áldások árjai, szálljanak fejünkre, hogy az egész világ férjen a szívünkbe!” (Makám együttes: Napének)

A Temesköz ama bizonyos folyója a régmúlt időkben, mi több, még a második világégés „virradatakor” született szép emlékű édesapám gyermekkorában is (a XX. század ’40-es éveiben) igen nagy jelentőséggel bírt. Tájakat, vidékeket, embereket volt hivatott egybekapcsolni. S mivel időről időre afféle szeszélyeit és rigolyáit is elegánsan kimutatá, a hajdani vízmérnökök végül őt is megregulázták: vizét csatornába igazították. Aztán szép lassacskán megfeledkeztek róla. Mint annyi minden egyébről, mely apróságok nélkül ugyan nem áll meg a világ… Legfeljebb tótágast áll. Új értékrend/rendetlenség vajúdása teljesedik bé, miközben az összekuszálódott és nemezelődött szálait kibogozni eleve emberfölötti próbálkozássá válik, az úgynevezett gordiuszi megoldás pedig eleve kizárt lehetőség…

Jómagam Bégának ismer(t)em e folyamot, de az ősöm inkább Bögének hívta. Hej, de sokszor elmesélte, mily öröm volt az számára, midőn anyai nagyanyja vízért küldte őt a vasárnapi, aranykarikás tyúkhúsleveshez! Igazi nyarak voltak/lehettek még akkortájt, s ha éppen nem kergette a tatár (no, de miért is tette volna?!), a surbankó legényke, vagyis az apám csobbant is egyet a falu (na jó, néven nevezem: Ittabé!) határában kanyargó folyóban, hazaindulás előtt pedig merített is annak vizéből. Elvégre azért szalajsztották a konyháról!  

Mint megannyi csintalan, vásott gyermek, hajdanán maga a Béga is öntörvényű volt. Mintha tudta vagy legalábbis sejtette volna, hogy a „nagyok”, a „fölnőttebbek” közé kerülve végül neki is alaposan mög köll majd juhászkodnia. Perlaszt elhagyván, a Titeli-dombok tövében a folyó ma is beletorkollik a Tiszába, majd ez utóbbival összeölelkezve, Zalánkeménnél, a Fruška gora, azaz a Tarcal-hegy lábainál hajtanak közösen fejet. A hatalmas és méltóságos Istar, azaz a hajdanvolt és eljövendő (!) népeket, az országokat, kultúrákat és civilizációkat egyaránt ismerő Duna előtt. Igen, ma is mindez megtörténik. Csupán a hordalék az, mi képes lépést tartani a divattal. 

A Temesvár és Nagybecskerek városokat, plusz megannyi közbül eső, a rőt mezsgyevonalon inneni s túli, változatos etnikumú települést érintő bánáti folyónk, a Béga sorsa fölött, bár ennek ellenkezőjében szeretnénk többen is hinni, a végzet szele fütyül. „A nagyságos folyó, mely egykoron uralta környékét, az utóbbi időkben már csupán csak a (kezeletlen) szennyvíz elvezetésére szolgál, miközben a folyását szinte a megcsonkításig korlátozták” — jegyezte le vonatkozó hazagondoló jegyzetében egy messze idegenbe szakadt atyánkfia.

Puszta tények. Apelláta nélkül. Beleborzongok. Sajnos, nem füllentett!

Majd előkerültek a vëtetőgépek is. Útközben, visszafelé menet. A magyarittabéi református parókiáról Kisoroszra, a riporttábori kirajzópontunkra igyekezvén. Céltudatosan. Többször is. Több hídon is. Útközben. Az Óbéga, de a Béga-csatorna fölött is. Elvégre ezért IS jöttünk! Köszönteni az alattunk éppenséggel araszoló sima, szinte mozdulatlan víztükröt, melyet akkor és ott csupán az augusztusi napszentülethez kászálódó fénypászmák fodrozták.

A táj, a fátumába sztoikusan beletörődni tetsző vidék „élő” és „élettelen” természeti alkotóelemeinek sóhajai leheletfinoman emelkedtek a magas levegőégbe.   

A jegyzet fotói 2024. augusztus 23-án készültek.

A vártán

Invokáció: „A végén nem számít semmit a világ, csak az számít, ami a szívünkben marad” (Márai Sándor).

Noha az útra (ki)gördülésünk órájában már jócskán súrolta a napkorong a távoli horizontot, plusz a szinte mindig felfokozott éberségi állapotban lévő őrangyalom is óvatosságra intett… a kínálkozó lehetőség hívó szavát nem tudtam nem meghallani. Pedig, hej! Indexeltem tehát, szabaddá tettem a sávot, és kiszálltam a járműből. Majd következett néhány lépés a mögöttünk hagyott czernabarai, kilenclyukú kőpalló, az Aranka folyót átívelő török híd irányába. Visszafelé. Mármint a kitűzött úti célunkhoz, a riporttáboros gyülekező- és táborhelyünkhöz viszonyítva. Új kenyér havában, az Úr 2024. esztendejében. No, de igazán csak egy cseppet! Mintha csak az elmacskásodott végtagjaimat egzecíroztattam volna. Az úti- és élettársi státuszt egyaránt derekasan bétöltő párom — személyes kérésemre — a veszteg várakozási opció mellett tette le végül voksát.

Egy, két, három… tizenhét. Különböző köbcentivel bíró masina. Lehúzott ablakkal. Esetleg egyáltalán anélkül. Tova. Mindkét irányba. Fedélzetükön emberek. Kíváncsian fürkésző tekintettel. Felém. Felénk. Aztán újra elcsitult a 123-as számot viselő műúton hirtelenében felpörgött alkonyati gyüszmékelés.

Ottjártunkkor ama ormótlan és rendíthetetlennek tetsző, echte vasbetonállagú építménymaradványnak a zsigereiből kiemelkedvén egy ígéretes vadszilvabokor silbakolt. Ágain megannyi piros színű szomjoltó „gombóckát” ringatva. Köszönt. Parolázott. Talán éppen a sánta tyúklépéssel nap mint nap egyre hamarabb érkező szürkönyet előhírnökeivel. Csak a Jóisten ennek a megmondhatója! Viszont tette ezt békét és megbékélést hirdető határozottsággal és bizonyossággal! Hiszen az üreg, melyből az éltető termőtalajhoz jutott hajdani magocska végül minden ízében megerősödvén kinő(hete)tt, eredetileg bunker vala. Szabályosan fegyverbe szólított, egymást szabályosan váltó hús-vér strázsákkal „zuzájában”. Odalent bár, mégis a vártán. Egy esetleges, a „vasfüggöny” mögé kényszerített szomszédos területek felségvizéről indítandó tankinvázió megtorpantatására. Merthogy a XX. század második felének egynéhány súlyos évtizedében az ilyen dolgok elvileg bármikor megtörténhettek…

Istennek hála, azóta sok minden újraterveztetett! S születtek az idők múlásával jó és nemes döntések is a zöld asztalok mellett. Építőek és reményt hozók is. A múltból hátramaradt mementókra pedig igenis szükség(ünk) van! Még az ilyen formátumúakra is. Mindenekelőtt, hogy okuljunk belőlük, történetükből. Mert a história, amióta világ a világ, ez eddig számtalanszor megismételte önmagát. A Temesközben is.

(Az írás a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének hamarosan megjelenő, hatodik riportkönyvébe készült.)