Világszerte nagy siker most a Csernobil című minisorozat. Egészen kicsi korom óra foglalkoztat a „szellemváros” története.
Jöttek az új lehetőségek, az újságcikkek, majd az internet, és egyre többet tudtam meg magáról a katasztrófáról, Csernobil és Pripjaty városokról, az onnan kitelepített emberekről és azokról — a történelemben névvel vagy név nélkül szereplő — hősökről, akik az életüket áldozták azért, hogy abban a rendszerben, amely egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a károk nagyságáról, valahogyan mégis megakadályozzák a katasztrófa világméretűvé duzzadását.
Korábban már a létező, szinte összes dokumentumfilmet végignéztem a témában. Félelmetes, hogy ha Svédországban nem észlelnek a baleset után néhány nappal radioaktív felhőket, a szovjet vezetőség nagy valószínűséggel sikeresen eltitkolta volna, mi történt (a csernobili katasztrófánál kétszer nagyobb Kistim-tragédiáról például — mely 1957-ben történt, a Majak komplexumban — csak az 1980-as évek vége táján szerzett tudomást a Nyugat). Arról nem beszélve, hogy ezek tudatában joggal merül fel bennem a kérdés: vajon mennyi, a világban történő, bizonyos állami vezetők számára „kellemetlen”, ám a Föld és a lakossága szempontjából igen fontos dologról nem tudunk.
Június 5-e környezetvédelmi világnap, ekkor nyílt meg ugyanis 1972-ben Stockholmban az ENSZ első, Ember és bioszféra címet viselő környezetvédelmi világkonferenciája. Számtalan Facebook-felhívásban figyelmeztetnek ismerősök és ismeretlenek, hogy mennyi mindent kell(ene) tennünk a környezetünkért. Én nem érzek lelkiismeret-furdalást azért, mert „pazarolok”, és mert van mosógépem, és mert szeretek forró fürdőt venni egy gyors tusolás helyett, és óóó, mennyire szeretnék egy mosogatógépet! Nem az a gond, hogy kihasználjuk mindazokat a javakat, amelyeket a természet — és az emberiség — a kényelmünk céljából nap mint nap „tálal” nekünk. A gond az, hogy elfelejtünk „fizetni” ezekért a javakért.
Ha kivágunk egy fát, ültessünk helyette másikat! Az újrahasznosítható hulladékot kezdjük el valóban újrahasznosítani! És könyörgök a vezetőknek, a fölöttünk állóknak: kezdjenek már el végre példát mutatni! Amíg ugyanis azok, akikre példaképként kellene tekintenünk, homokba dugják a fejüket, és nem akarnak tudomást venni a környezetszennyezés problémájáról, amíg titokban (és nem csak titokban) teljesen kizsákmányolják a Földet, nem tartva a következményektől, addig úgy érzem, hogy mi, a „kisemberek” hiába harcolunk a szélmalmokkal.