Teher az élet

Teher az élet

Aki megszületik, annak meg is kell halnia — ez az élet kíméletlen rendje. Mindaz, ami a két esemény között történik — boldogság, szenvedés, öröm vagy bánat —, maga a sorsunk, vallja a koros beszélgetőtársam. Sokan esküsznek rá, hogy minden életszakasznak megvannak a maga szépségei, az igazság mégis az, hogy az élet egy olyan teher, amelyet mindannyiunknak viselnie kell. Vajon a nyolcvanadik életévéhez közeledő, magányos asszony hogyan birkózik meg ezzel a teherrel? Erről szól az alábbi történet.

— Talán azzal kell kezdenem, hogy nagyon nagy a bánatom — mondja kesernyés mosollyal, mintegy bizonyítékul, hogy azért nem ijed meg a saját árnyékától. — Szívesen és rendszeresen olvasom a rovatot, sokszor úgy érzem, többen vagyunk olyanok, főleg idősek, akikről lassan már az isten is megfeledkezik. Én is egy vagyok közülük, és valamennyiünk miatt akartam magával beszélgetni. Hogy tudják, nincsenek egyedül…

Bánáti származású vagyok, a szüleim elég jól szituált parasztok voltak, nekem és a húgomnak nem volt szegényes a gyermekkorunk. Nagyocska voltam, amikor a család visszaköltözött Bácskába, az egyik kisvárosba, ahol apám született. És azóta itt élünk. Azt hiszem, a településen őshonosnak tartják a családomat. Szakközépiskolát fejeztem be, és olyan szakmát választottam, amelyre mindenhol szükség van. Ennek köszönhetem, hogy egy időben műhelyem is volt, de állami munkahelyen is dolgoztam magasan szakképzett munkásként, és onnan is mentem nyugdíjba. Ebben a városban talált rám az első szerelem, a férjem idevalósi volt. Megesküdtünk, de nem volt sikeres a házasságunk. Hogy miért, azt már nem akarom elemezni, hiszen ennyi év után úgyis mindegy. Ebből a kapcsolatból született egy lányom, akit a válás után én neveltem.

Fiatal voltam, de hamar megtanultam, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni. A szüleim közben inkább a húgom felé fordultak, anyagilag is őt segítették jobban. Meguntam a magányt, és a lányom még nem volt iskolás, amikor ismét férjhez mentem.

A második házasságomból született egy fiam, de sajnos ez a kapcsolat sem hozott számomra nyugodt családi életet. A lányom a tizenhatodik évében járt, amikor egyszer a férjem szexuálisan közeledett felé. A lányom sikoltozott, a fiam sietett a segítségére, igazából ő mentette meg a nővérét. Nem sokat gondolkodtam — elváltunk. Persze a két gyereket magammal vittem. Visszajöttem apám szülői házába, és még most is itt vagyok, de már sajnos egyedül. Pedig van családom: két gyermekem, öt unokám, ám annyira egyedül vagyok, hogy idegenek viselik a gondomat. Igaz, velem van a legidősebb unokám, aki egy rosszul sikerült házasság és egy korai gyermekhalál miatt elvált ember lett, majd hozzám költözött. Jószerével neki köszönhetem, hogy nem éhezem. Az én nyugdíjamból sajnos nem futná mindenre, főleg arra nem, hogy ápolót fogadjak magam mellé, mert súlyos mozgássérült vagyok. A lányom és a fiam is itt élnek a környéken, de rám sem néznek. Amíg az apai örökségből volt mit ajándékozni nekik, addig szorgalmasan látogattak, de ahogy csökkent az anyagi segítségem mértéke, úgy csökkent a szeretetük is irántam. Mindegy, ennek talán így kellett lennie. A lányom az apját ápolja már tizen-egynéhány éve, pedig én neveltem fel, iskoláztattam, és adtam férjhez. Amíg fiatalabb voltam, azt hittem, hogy a fiam nagyon anyás, de ezt is rosszul mértem fel, ő is elfordult tőlem.

A szüleim közül anyám halt meg elsőként, apámat én gondoztam. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta, rám íratja a házat valamennyi földdel, a húgom ugyanis már sokkal többet kapott tőle. Amikor meghalt, a tizenhat hold földből én mégis négyet a húgomnak adtam, de nem volt megelégedve, évekig pereskedett velem a hagyaték miatt. A végén persze tulajdonosként ott maradtam a házban, de közben annyira tönkrement az egészségem, hogy egyedül már fürödni sem tudok. Cserélődnek az ápolók, közülük az egyik — legalább őszinte volt — undorodó arckifejezéssel azt mondta, ő viszolyog az öregektől, képtelen megfürdetni. Higgye el, minden ápolót nemcsak hogy fizettem, de bőségesen meg is ajándékoztam, mégsem volt jó.

A legutolsó „gondozóm” egy hatvan éven felüli asszony volt, aki sem főzni, sem takarítani nem tudott, sőt, még írni sem. De annyira „gondoskodó” volt, hogy mire rájöttem, jóformán megkopasztott. A házból eltűntek az arany ékszereim, melyeket az unokáimnak őriztem, törülközők, ágynemű, egyszóval minden, ami mozdítható. Sajnos egyszer sem értem tetten, és olyan családi kapcsolata van, hogy nem is merek nagyon hadakozni vele az ellopott holmik miatt. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy hova tűnt az emberek lelkiismerete. Hol van a becsület, melyre a szüleink tanítottak bennünket? Nem kérek én senkitől semmit számon, a gyerekeimnek sem vetem a szemére, hogy megfeledkeztek rólam. Azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy noha a járással gondjaim adódnak, az agyam viszont tökéletesen működik. És fel tudom mérni, mennyire nehéz az élet, mekkora teher az évek viselése, ha a legközelebbiek közül szinte senki sem segít a cipekedésben…

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Teher az élet
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.12.12.
  • LXXIV. évfolyam 49. szám
Teher az élet
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.12.05.
  • LXXIV. évfolyam 48. szám
Facebook

Támogatóink