Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz...

Kucorgok a konyhai félhomályban. Előttem sok-sok papiros, a kezemben bukdácsoló irón. Ősrégi klasszikusok nyomdokait követem, de mi egyebet tehetnék, ha egyszer a kölcsönbe kapott táblagép nem hajlandó a további együttműködésre?! Elfáradt. Éjfél után három óra van. Aludnom kellene nekem is, de hasztalan, nem megy. Írni kell! — súgja „odabentről” valami. Kiírni magamból mindazt a nyugtalanságot, amelyet igazán csak az örök bolyongásra ítéltetett lelkek tud(ná)nak igazán átérezni.
 
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz... — visszhangoznak bennem az ismert dal sorai. Haza, haza... igen, haza! De hol van az a hely, ki annak a megmondhatója? Tudom, a legnehezebb döntésüket a vándorok sem a rajton, hanem a válaszutak tövében hozzák meg. Nemcsak élőt és élettelent, de magát a Teremtőt is megszólítván ilyenkor. Követelve mindnyájuktól türelmetlenkedve, mondják meg tüstént és ízibe, mi a helyes, és mi a valódi teendő. Vajon a visszatérés a régi kerékvágásba, vagy mégis inkább az áldásként és újrakezdési lehetőségként kapott új ösvény ízlelgetése a frankó? Bizony, nem könnyű bölcsen dönteni, miközben az ember gyermeke életének előző, személyes kudarcélményeiből táplálkozó szörnyecskék riogatását is figyeli. Ahelyett, hogy a megérzésére és a szívére hallgatna csupán. Miképpen írva vagyon az alábbi, sokadik olvasatra is meseszerűnek tetsző, mégis annak legkisebb bötűjéig való és igaz történetben. Elmondanám...
 
A fővárosi éjszaka kellős közepében a fiú és óceánszemű mátkája csak úgy, találomra, leszökkent a velük robogó troli fedélzetéről. Valahol az ismeretlenben. A Gondviselés csillaghímzéses ege alatt. Egymásra néztek, majd szembekacagva pillanatnyi megszeppenésüket, kéz a kézben megpróbálták fellelni a haza, az otthonuk felé vezető „vadcsapások” egyikét. Azóta is büszkén tekintenek e kalandjukra, holott „csínytevésükhöz” valójában megkövesedett komfortzónáik elhagyása nyújtott bátorító kiinduló- és támpontot. Dacára annak, hogy alig néhány hónappal korábban mindkettőjük számára e „kirajzás” maga volt a testet öltött aggodalom. A hőn óhajtott és lényeges változást hozó, mégis beteljesülés nélkül maradó, lehetetlen küldetéseik egyike. 
 
Hamarosan hat óra lészen. A metropolisz belső kerületeinek egyikében sem szólalnak meg a kakasok, ámbár derekasan pitymallik. A hajnali derengés sugara rapliskodó gondolataimat is átjárja. Kell ugyan még egy kis idő, tudom, de a felszín alatt már érlelődik a bizonyosság: ím megleltem végre én is a helyem. Otthon is itthon vagyok. 
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz...
Heti Jegyzet
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz...
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink