Távolban egy fehér vitorla

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Távolban egy fehér vitorla

Egy történelmi áttekintésben olvastam, hogy ,,Zentánál ősidők óta megvannak az ideiglenes vagy tartós letelepedés kedvező feltételei: gazdag vad- és halállomány, kiváló termőföld és a szilaj állattartás számára szükséges dús legelők; magaslat, mely megvédi a telephelyet mind az ellenségtől, mind a T...

Egy történelmi áttekintésben olvastam, hogy ,,Zentánál ősidők óta megvannak az ideiglenes vagy tartós letelepedés kedvező feltételei: gazdag vad- és halállomány, kiváló termőföld és a szilaj állattartás számára szükséges dús legelők; magaslat, mely megvédi a telephelyet mind az ellenségtől, mind a Tisza évenként megújuló rohamától; folyami átkelőhely, amely többek között meghatározta a város további fejlődésének ütemét, irányát, fokát.” A Tisza-parti településen szívesen emlegetik ezt a szót: zentaiság. Különösen ezekben a napokban, a város ünnepének idején. Gyakran úgy tűnik, ezt a kifejezést a máshol élők bosszantására találták ki, hiszen a kívülállók nem értik, mit fed a fogalom. Úgy vélik, ez csak amolyan üres, tartalom nélküli frázis, esetleg a magamutogatás, a kivagyiság eszköze.
Jómagam, aki néhány éve ugyan, de remélhetőleg hosszabb időre telepedtem le ebben a környezetben, sem mindig tudok vele mit kezdeni. Most például az interneten való tallózással, különböző szövegek, kijelentések bogozásával próbáltam megfejteni a jelentését. Hogy a zentaiság a gondolkozásmódból, a cselekvéből, a viselkedésből, a jobbra és szebbre való törekvésből ered-e, illetve ezek valamelyikéhez kapcsolható? Ha valahol itt kell keresni a lényeget, akkor nézzünk egy kicsit körül.
A Népkert bejáratánál otromba szürkén, üresen áll négy hatalmas betontartály. Pontosabban csak gaz burjánzik bennük, mert a virágokat azonnal, talán már a kiültetésük utáni éjszakán ellopták. De megtizedelték a póznákon viruló muskátliskosarakat is. Hogy ez legyen a legkisebb gondunk? Meg az, hogy letördösték az alig egy évvel ezelőtt avatott Révész-szobor talapzatáról a réz számokat? És időről időre valakik megrongálják a szemeteskosarakat, padokat, esetleg a játszótereket? Valóban nem ez a legnagyobb probléma. Lehet. Felfogás kérdése. Mégis beletartozik. Mibe is? A zentaiságba? Csakúgy, mint a halpusztulás a mésztejjel szennyezett Tiszában? Vagy a vita az érdemekről, arról, hogy kinek a közbenjárására, lobbizására sikerült pénzt szerezni erre vagy arra? Mert ez nem közös érdek. Hangsúlyozni kell a kapcsolatokat, a befolyást, sőt, valamiféle jóindulatot, kegyet. Mintha nem a város érdekében történne. Mindannyiunk városa érdekében.
Zenta honlapján is van rovata a polgármesternek, ahol válaszokat ad a felvetett kérdésekre. A bejegyzések ugyan kissé régebbi keletűek, úgy tűnik, mostanában nem üzemel megfelelően ez a kommunikációs csatorna. Pedig érdekes és izgalmas elképzelés, ha mindenki arra használja, amire valóban kitalálták. Nos, többen panaszkodnak a sötétségre, vagyis a lámpatestek hiányára, egyesek sétálóövezetet, mások még több parkolóhelyet szeretnének a város legszűkebb központjában, felmerül az új utcanevek szükségessége is. Valaki szerint nem ez a haladás záloga, inkább a jelenlegi vezetőség lecserélése. Olvashatunk olyan véleményt is, hogy ami jól működik, arról felesleges beszélni, mert az természetes, inkább a hiányosságokat kell firtatni. De akkor hol marad a dicséret mint pedagógiai módszer, amely nemcsak jó érzéssel tölt el, hanem serkentőleg, ösztönzőleg is hat? Igaz, hogyan lehetne a haladásról, a látható eredményekről (kanalizáció, utcák betonozása, a közvilágítás hamarosan kezdődő rekonstrukciója) szólni, ha az illetékesek összeugranak, mert nem tudják eldönteni, kinek az érdeme. A nagy veszekedésben, szennyes-kiteregetésben, deresre húzásban pedig éppen azok szorulnak a leginkább a háttérbe, akikért mindez történik. Vagy akikért történnie kellene. A polgárok. A lakosság. A zentaiak. A zentaiság hordozói. Amit nemcsak könnyűségként, hanem nyűgként és teherként is megélhetnek.
Emlékeimben a nyár egy fehér vitorla. A távolban. Távolodóban. Az ünneppel együtt ismét ránk köszöntött az ősz is. Talán még nem tartósan. De leginkább mégis azokat sajnálom, akiknek a lelkéből már nem lehet kitörölni az örökös telet. Hogy észrevegyék a szépet is.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Távolban egy fehér vitorla
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2017.07.26.
  • LXXII. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink