Április 22-én és 23-án tartották meg a szerémségi Tarcal-hegyen (Fruška gora) a hagyományos, immár a 40. gyaloglómaratont.
Igen, valami újból véget ért. Egy újabb csoda, amire többen és igen régóta várakoztunk, vágyakoztunk. Indulni, menni, tapasztalni, ízlelni és örülni, majd végül hazatérvén, csendesen közölni a világgal — nemcsak sikerült teljesítenünk eme, önként (fel)vállalt küldetést, de a dolognak folytatása is lészen. Ki tudja. Lényegében minden lehetséges a szemhatárt záró kulisszák mögött... A tegnap még virágoktól pompázó, a kizöldült lombkoronájú Tarcalon hó- és megalkuvást nem ismerő szélviharok hagytak elemi nyomokat az elmúlt hetekben. Tetézte mindezt a hétvégén többezer túrázó bakancsa, ott, a rendelkezésü(n)kre bocsájtott tizenkilenc hivatalos maratoni ösvény valamelyikén. Pontosabban: mindegyikén. Hiszen az ember — bár nem mindig áll feladata magaslatán és hej, de hányszor van ez így!!!, sajnos mindenhol „otthon van”! Mégpedig igen észrevehetően. Helyszíni, fénybeírt bizonyítékokkal is hitelesített jegyzetünk a Föld világnapján készült, az Úr 2017. esztendejében.
A Tarcal-hegyi hegymászómaraton csaknem 36 km-es nyugati extrém szakaszának érintőpontjain, melynek össztávját a torontálvásárhelyi Moša Pijade Elemi Iskola volt, illetve végzős diákcsapata — Szikora Teodóra, Kovács Eleonóra, Aleksa Kmetić, Marko Marić, Filip Lukić és Ištvan Kiš — tizenegy óra alatt teljesítette.
Írta és fényképezte: Martinek Imre, a torontálvásárhelyi hegymászócsapat „kapitánya”