Hollywood a közelikkel válaszolt a portréra, a spagettiwestern pedig vadregényes tájjá változtatta a cserzett arcokat.

Amikor annak idején Sergio Leone ráközelített Clint Eastwood ráncos képére és összeszorított fogsorára, egyúttal lelkének sziklakeménységét is képes volt bemutatni. Ehhez a trükkhöz azonban egy sor körülményt kell megteremteni: egy remek szereplőgárdát és olyan nagy látószögű objektíveket, amelyek minden apró részletet képesek bemutatni.

Amikor Tarantino bejelentette, hogy Ultra Panavision 70 mm típusú filmre — ahogyan a Ben-Hur és a Vadnyugat hőskora is készült — forgatja majd az Aljas nyolcast, mindenre lehetett számítani, csak arra nem, hogy a majd háromórás eposz szinte teljes terjedelmében egy fészerben játszódik majd. Az Ultra Panavision 70-est valójában a hosszú, végeláthatatlan hegyvidék megjelenítésére hozták létre, a film első jelenetében pedig mindez gyönyörűen átjön — megközelítőleg ugyanis három percen át vizslathatjuk a vadregényes tájat és annak közepén egy havas feszületet. Ilyen úri huncutságokat pedig manapság már kizárólag Tarantino engedhet meg magának.

45 perccel később megérkezünk egy útszéli fogadóba, úton Red Rock felé — itt találkozik ugyanis az a nyolc figura, akiknél sötétebb, alattomosabb karaktereket még nem igazán teremtett QT. Marquis Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) és John Ruth (Kurt Russel) két vadnyugati fejvadász, akik Red Rock felé tartanak, magukkal cipelve néhány körözött bűnözőt. Legtöbbjük az „élve vagy halva” pályázat utóbbi kategóriájába lett besorolva, a marcona és kegyetlen John Ruth azonban elvből mindig élve adja át az általa kézre kerített szökevényeket. Láncra verve vele utazik Daisy Domergue, akit a szinte felismerhetetlenségig elcsúfított Jennifer Jason Leigh, a kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb színésznője személyesít meg. Még a fészer felé tartó úton csatlakozik hozzájuk Chriss Mannix, Red Rock új seriffje, a konföderáció egykori hű katonája, akiről senki sem hiszi el, hogy seriff. Valahogy mi sem.

A közelgő hóvihar elől a kocsmában lelnek menedéket, ebben a klausztrofóbiás légkörében zajlik majd a nagy leszámolás. Négy további kétes figura csatlakozik hozzájuk: egy hivatásos hóhér (Tim Roth), egy másik konföderációs tiszt (Michael Madsen), egy mexikói kocsmagondnok és egy öreg tábornok. Ahhoz azonban nem kell túl nagy képzelőerő, hogy már jó előre rájöjjünk, itt senki és semmi sem az, aminek látszik, vagy akinek láttatja magát. A film nem titkolt meghajlás John Sturges Hét mesterlövésze előtt, a westernből azonban hamarosan egy Agatha Christie-regény lesz. Groteszk, véres mese, melyben egész idő alatt azt várjuk, hogy egyszer csak felbukkan Poirot kackiás bajusza, és minden rejtély megoldódik. A korábbi Tarantino-remekmű, a Becstelen brigantyk egyik kulcsjelenete ugrik be először, mely egy kocsmában játszódik, a dialógusok mentén pedig folyamatosan nő a feszültség. Az Aljas nyolcas valójában ez az egy jelenet, mintegy három óra terjedelemben.

Ennio Morricone a filmhez saját zenét írt, mely mesterien tartja fenn ezt a feszültséget. Az amerikai polgárháború utáni időszak sem véletlen: Minnie kocsmája, a történet helyszíne maga Amerika, benne minden faji feszültséggel, gyanakvással — olyan társadalmi keresztmetszet ez, amely mindmáig hiteles a tengerentúlon. A szereplők közül Jennifer Jason Leigh és Kurt Russel alakítása emelhető ki elsősorban, a legviccesebb, azaz inkább legszürreálisabb figura azonban a jó öreg Samuel L. Jackson. Leginkább vele innánk meg egy pofa sört mozi után. Rendkívül szórakoztató film az Aljas nyolcas, melyet nem véletlenül neveztem már a bevezetőmben is tipikus Tarantino-műnek. Pont az ő stílusjegyei teszik azzá, ami. A remekül megírt dialógusok ezúttal azonban jóval nagyobb teret és időt kapnak, ezért nagyon lassú lett a film. Erre mindenképpen érdemes felkészülniük az egyszeri mozilátogatóknak. A rajongók pedig ezúttal sem fognak csalódni.