„Tapintható egy új módszer igénye az egészségügyben”
Balázs Szilvia
2021.06.26.
LXXVI. évf. 25. szám
„Tapintható egy új módszer igénye az egészségügyben”

Dr. Prodán Zsolt, Gyermekszív Központ, szívsebész főorvos, Gyermek Szívsebészeti Osztály osztályvezető, Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet. Ez áll a neve mellett bemutatkozásként. Biztos vagyok benne, hogy időszűkében nem írt többet magáról, pedig lenne bőven mondanivalója. Tanult a Harvardon, dolgozott Münchenben, az egész világon tárt karokkal várják, bárhol kaphatna jól fizető munkát. De nem dolgozni szeretne, hanem segíteni, és nem bárhol, hanem otthon — itthon.

Debrecenben volt egyetemista, napi szinten kórházról kórházra, műtőről műtőre jár, és életeket ment. Pici gyermekek életét. A CT-re mesefigurákat vetített, hogy a kis páciensek számára ne legyen annyira rémisztő. A kórházban minden gyermek ágya mellé gondoskodott fekhelyről az édesanyának. Két fia van, és időnként görkorcsolyázik is. Már amikor nem nagyon elfoglalt, de ez ritkán fordul elő. Amikor felhívtam, éppen vezetett, így az út szélére húzódva, autóban ülve adott interjút. Nálunk járt éppen, egy szerbiai kisgyermek gyógyulását segítette a szakértelmével.

* Bevallom őszintén, sírtam egy sort, amíg az önről szóló riportokat néztem. Láttam azokat a kicsi gyermekeket, akik önnek köszönhetik az életüket. Azok a szülők, akiknek makkegészséges gyermekeik vannak, az egyszerű védőoltás beadása előtt is sokszor azon görcsölnek, hogy mi lesz vele, mennyire fog fájni neki a szuri. És akkor itt vannak ezek a szülők, akik az ön kezébe adják a legértékesebb kincsüket, tudva, hogy nagy műtét vár rájuk. Mindezt mosollyal az arcukon, és általában csak akkor törnek össze, illetve zokogják ki magukból a felgyülemlett feszültséget, amikor a pici nem látja, mert már a műtőben fekszik. Hogyan lehet ezt kezelni?

Sosem a gyermeket kezeljük, hanem mindig a családot. Őket együtt tekintem ügyfélnek. Azért nem használom a „beteg” szót, mert nagyrészt fejlődési rendellenességekről van szó, melyeknek a következménye a betegség, de sok esetben, ha idejében megoperáljuk, vagy a kardiológus kezeli ezt a rendellenességet, akkor nem lesz beteg a kisgyermek. Ez általában egy tartós kapcsolat, és az ügyfél mindig a család. Érthető módon a fiatal szülők nincsenek felkészülve ilyesmire: várják a baba érkezését, az megszületik — és következik a dráma. Az első lépés ilyenkor mindig a kríziskezelés. Amikor sikerül elnyernünk a szülők bizalmát, amikor lecsillapodnak a kedélyek, akkor együtt, közös erővel sok mindent meg tudunk csinálni.

* Jól érzem, a gyerekekkel néha könnyebb, mint a szülőkkel? A gyermek nem mindig van tisztában az állapota súlyosságával, vagy tévedek?

Lehet, hogy a gyermek érzelmi intelligenciája jobb, mint a felnőtté, így azonnal átveszi a szülő hangulatát, izgalmát. Ha a szülőket meg tudjuk nyugtatni, akkor a gyermekek is megnyugszanak velük együtt. Főleg az anya-gyermek kapcsolat a fontos, ezért is van, hogy a régi szokást, mely szerint az anyákat nem engedtük be a kórházba, megváltoztattuk, és így mindenki nagyon boldog. Azt hittük, hogy nehezebb lesz ezáltal, de nem, sokkal jobb így, hogy az anya és a gyermeke együtt van.

* Egy előadásában megemlítette, hogy a legtöbb szívműtét ma már rutinbeavatkozásnak számít. Ezt pedig olyan nyugalommal és magabiztossággal jelentette ki akkor, hogy elhittem önnek. Ma már valóban ennyire „normális”, ha az embernek felnyitják a mellkasát? Különösen gyermekkorban?

— Nagyon bonyolult műtétek ezek, de semmiképp sem számítanak rendkívülinek, és ez a jó. Ma már sorozatban végzik az ilyen operációkat, úgy tudom, Belgrádban például már két klinikán műtenek gyermekeket is. Számukra az a legjobb, ha ez egy olyan helyen történik, ahol azért már elég nagy a tapasztalat. Ilyen szempontból az emberi oldalt mindig egyesével kell kezelni, de a szakmai részről mindenkinek egyforma figyelem jut, mert ez hozza meg a legjobb eredményt.

* Úgy gondolom, ha Szerbiában és Magyarországon összehasonlítjuk a kórházak és általában az egészségügy helyzetét, akkor nagy különbségeket nem találunk…

— Itt is, ott is szenvedelmes, szocializmus utáni állapot tapasztalható, mindkét oldalon változásban van az egészségügy, mindenhol vajúdnak az egészségügyi ellátók, és egy új módszer igénye tapintható ki most már mind a kliensek, mind az ellátó személyzet részéről.

* És ön azt látja, hogy ez lehetséges? Lesz például orvosutánpótlás? Lesznek olyan fiatal szakemberek, akik önhöz hasonlóan itthon/otthon maradnak a sokat ígérő külföldi karrier helyett — vagy ellenében —, és helyben próbálnak tenni valamit az egészségügy fejlesztéséért?

— Az egészségügy most krízisben van nálunk, az egész környéken, a régióban. A számítástechnikában úgy mondjuk, hogy a krízis mindig egy lehetőség a megújulásra. Ami most tapasztalható, az egy jó alap arra, hogy létrejöjjön egy korszerű, XXI. századi egészségügyi ellátás, ahol például a nővérek sokkal fontosabb szerepet töltenek be, az enyhébb betegeket otthon kezelik, és az emberek csak súlyos helyzetekben fekszenek kórházban, akkor is a lehető legrövidebb ideig. Reményeim szerint egy sokkal barátságosabb egészségügyünk lesz, nem ez a mostani, katonás, XIX. századi, amelyet megszoktunk.

* Na jó, de ennek a folyamatnak az elindításához önnek vissza kellett térnie külföldről, magával hozva a jó gyakorlatot, ezzel is segítve az itteni átalakulást. Lássuk be, ez azért nem egy gyakori eset.

— Nem egyedül tértem vissza én sem. Nagyon sok kollégám van, akivel szeretek együtt dolgozni idehaza. Erre van egy jó példám: azt szoktam mondani, hogy nagyon sok olyan futballcsapat van, amely nem a Bayern München, de mégis nagyon jó színvonalon játszik, és néha meg is veri a Bayern Münchent. Ez egy nagy kihívás.

* És ebben, azt gondolom, azok az életre szóló kapcsolatok is segítenek, amelyeket a kliensekkel alakít ki.

— A munkám által okozott fáradtságot nagymértékben csökkenti, ha ezeket a gyerekeket néhány évvel később újból látom. Most is találkoztam egy olyan kis, szerb beteggel, akit másfél éve operáltunk, és jól van. Ez nagyon nagy örömmel töltött el, nem orvosként, hanem úgy egyáltalán: látni, ahogyan erősödik, fejlődik, napról napra. Eszembe jutott, milyen állapotban volt, amikor először találkoztunk: sürgősségi, életmentő műtétet hajtottunk végre rajta. Most pedig egy életvidám kisgyerek, akinek a szüleivel megbeszéltük, hogy igen, idővel kell még egy műtét, de az még ráér, már elmúlt a veszély. Ezek a példák adnak erőt a mindennapokhoz.

Fényképezte: Őszi Szilvia

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..