Az analóg, filmes időkben szinte mindannyian ezzel kezdtük. Fotogramok. Amihez még csak film, azaz fényérzékeny celluloid szalag sem kell. Nekünk akkor statikus volt. Különféle tárgyakat helyeztünk a sötétkamrában fotópapírra. Megvilágítottuk őket, és elkezdődött. A hívóban lassan előjött a kép. Honnan is? A semmiből? Születés. Megjelent a kontúr. Megjelent a fekete, a fehér és némi szürke árnyalat. Néztük és néztük és néztük, és csodáltuk. Létrehoztunk valami nagyon egyszerűt. Egy fény-képet. Egy fotogramot. Aztán az egész feledésbe merült. Hogy miért? Mert túl egyszerű játéknak tűnt? Nem gondoltuk tovább? Nem tudtuk? Nem mertük? Ki emlékszik már ennyi idő után?! A lényeg az, hogy kísérleteztünk. A fénnyel, az anyaggal. Nagy József is ezt teszi. Amikor táncol. A testével, a lelkével, a szellemével. Amikor megtáncoltatja a fényt a fotópapír felett. Amikor megtáncoltatja a tárgyait, hogy a végeredmény egy mozgó kép legyen. Egy helyben áll mindegyik, és mégis, mintha... Nagy József továbbgondolta. Mert tovább merte gondolni. Mert izgatja minden, amiből mozdulat és mozgás keletkezhet.
Felemeli, odateszi, beforgatja. Megleheli, homályosítja. Élesíti. Megpörgeti, eldobja, elkapja, megtartja. Bemozdul. Bemozgatja. Keresi a fényt, az árnyékot, a fehéret, a feketét. Megleli. Tetszik neki, aztán mégsem. Új mozdulatba kezd. Továbbélteti. Jönnek a tónusok, a formák. Jönnek elő a szürkék ezer árnyalatban.
Szürkület. Reggeli? Esti? Sötétkamrai. Ahol a fények irányíthatók. Mint a színpadon. Rájátszik a véletlenekre, melyek persze nincsenek, de mégis vannak. Irányított véletlenek. Felügyelt véletlenek. Megszerkesztett véletlenek. Véletlen véletlenek? És a végén mégis összeállnak szerves egésszé. Gondolattá, kompozícióvá. Egyensúlyba kerülnek, hogy a következő pillanatban továbbtáncolják táncukat, továbbmozdulják megfagyott vagy légies mozdulatukat. Mindezt teszik egy darab fotópapíron.
A színpad is egy sötétkamra, ahol a táncosok a fényérzékeny lények, akik betáncolják magukat  a retinánkba, hogy ott nyomot, jelet hagyjanak. Nagy József számára a sötétkamra is egy színpad, mert azzá változtatta, azzá varázsolta. Fotogramjai tényleg táncolnak. Miért is ne táncolhatnának egy fénykoreográfus keze alatt?
További sok sikert kívánok neki!