Ruhátlan a festő!

Szanaszéjjel mindene, ruháin rúzs, vér és türkizkék másnapok jéghideg csókja. Az alkotó védtelen. A vásznakon pőre lelke, egyetlen igaz ruhája feszül. Néhol erős fekete gesztusok, néhol a szürke könnyű selyme és a türkiz éles sikolya fedi szemérmét. Talpig ünnepi ruhában hiába fürkésszük titkát. Míg kintről hozott előítéleteinket emberi formákról, életről, rendről és halálról le nem vetjük magunkról, addig nem vagyunk méltó társai a festőnek és az alkotásnak. Mezítelen kíváncsisággal álljunk a kép elé, és ne féljünk. Felöltöztet világtalan nappal, esős délutánnal, a nádas fölé merevedett türkiz alkonyattal, mindennel, ami bennünk rejlik, mindennel, amit életünk során láttunk, és megfesteni nem volt bátorságunk.

A kép a barátunk, mert nem válaszokat, hanem kérdéseket fogalmaz meg. Olyanokat, hogy mi a valóság, és igaz-e a kép? Valóság-e, ami fényben fény és sötétben sötét? Valóság-e, ha fekete gesztusokkal törjük meg a teret, és valótlan fénnyel, hideg türkizzel – Isten ujján az ékkő – állítjuk meg, tesszük lebegéssé a zuhanást? Valóság-e a keret és álom-e a kép? És mi van a fehér meszeléssel, amely örökbe fogadja a képet, és lesz a látóhatár hamis része? Valóság-e az, hogy mi most itt egymás és Pesti Emma képei előtt állunk, vagy képzelőerőnk, szellemi erőfeszítésünk eredménye? Egyáltalán képesek vagyunk-e, tudunk-e boltívet rakni érzésekből és leírhatatlan tapasztalásokból, gondolatból, önmagunkból, ha együtt vagyunk, ha önmagunkkal vagy a képekkel, végül is egymással vagyunk? Eredmény vagy folyamat, kérdés vagy válasz-e a kép? Mit nézünk és mit látunk? Két idegent, álmot és valót, ki a festő lelkében szembe megy egymással? A taoizmus szerint a dolgok formáját az anyag, lényegét az anyagtalan adja meg. Anyag vagy anyagtalan a kép, vagy csupán önvédelem, védekezés mindattól, ami profán, goromba és hétköznapi, ami más mint, amilyenek mi vagyunk? Vajon az, amit látunk, a festőnő gályanaplója, vagy a mi szabadulásunk? Pesti Emma keretet szab és feloldozást kínál. Íme, ez az ő igazi világa, s nincs egyedül. Egy új korosztály feszül a megfáradt vidék poros kereteire.

Kiszabadulni csak azt tud saját valóságából, a keretek szorításából, aki újra tudja fogalmazni magát a képben. A kép menedék. Most itt és holnap másutt. Az ember bárhol jár, mindig ég és föld közé feszül. A türkiz ég és a sötét föld közé, keretekkel körülhatárolva. A kép mi vagyunk, mi is. „A látvány hozzáidomul a bennünk levő szépséghez.”

Léphaft Pál