Albert Réka és Masa Tibor fejéből pattant ki az ötlet, a szervezésben Radetić Ádám segít, ők mesélték el a megalakulás történetét.

* Azt megtudtuk, hogy tavaly, a történet szerint pontosan Valentin napján alakultatok meg. De hogy is van ez? Miért beszélget egy szerelmespár ezen a napon egy big band megalakításáról?

M. T.: — Mert a zene szerelmesei is vagyunk. (Nevet.)

A. R.: — Hahaha! Igaz, de egyébként ez jó kérdés. Ehhez a naphoz kötjük, de persze már jóval előbb ott motoszkált bennünk az ötlet. Befejeztem az egyetemet, és Tibivel azon gondolkodtunk, hol tudnék jazzharsonistaként muzsikálni, hiszen Szabadkán kevés lehetőségem volt, azt mondta, miért nem alakítunk egy big bandet, azzal mindenki jól jár, többek között én is. 

Fotó: Mirjam Jegić Patarčić

* Magyarán rögtön egy nagyzenekart kerített köréd. Ez tetszik. 

M. T.: — Mondhatjuk így is. Észak-Vajdaságban a jazznek nincs túl erős legitimitása, s Rékán kívül még nagyon sok jazz-zenész van, akinek nincs hol játszania. Már évek óta beszélünk róla, ráadásul Szabadkának ezelőtt soha nem volt big bandje. Persze történtek megmozdulások, a Szabadkai Zeneiskolának is volt egy kisebb formációja Kucsera Géza kezdeményezésére, de ekkora méretű big band még soha. 

* És mi volt a következő lépés? Összegyűjteni a zenekar tagjait? Mindenki igent mondott, akit megkerestetek?

A. R.: — Mindenki elsőre igent mondott, és lelkes volt. Azt elmondtuk nekik, hogy ez nem egyik napról a másikra fog beindulni, február 14-étől szeptember közepéig várniuk is kellett, akkor kezdődtek meg a próbák, melyeket meglepő módon nagyon könnyű volt összeszervezni.

M. T.: — Az volt az elsődleges szempont, hogy minden zenésznek legyen valami köze Szabadkához, ez alapján válogattunk. 

* A profik mellé amatőrök is bekerültek, akik nem a zenéből élnek.

A. R.: — Egyik ilyen például Mészáros Félix, akinek általános zeneiskolai végzettsége van, szaxofonos, együtt jártunk fúvószenekarba, s már ott hallottuk, mire képes, nagyon tehetséges, így őt is felkértük, s ő volt az első, aki amint megkapta a kottákat, kigyakorolta, s úgy jött egy kisebb szekciópróbára, hogy szinte mindent hiba nélkül játszott. De sok klasszikus zenész és diák is van a zenekarban. 

* Aki világéletében csak klasszikus zenét játszott, annak mennyire nehéz jazzre váltania?

M. T.: — Másként kell olvasni a kottát, de mindenki feltalálta magát, ráadásul Géza egy előadást is tartott arról, hogyan kell big band muzsikát játszani. Rá kell érezni a szvinges lüktetésre. A klasszikus zenében a zeneszerző leírta, amit kigondolt, s ez a fontos. A jazzben a kotta csak egy „információ”, mely arra való, hogy megtanuld a dallamot, de fontosabb vagy te mint előadó s az, hogy hogyan éled meg.

* Minden egyes számban vannak szólót játszó zenészek. Ők váltakoznak, vagy mindig ugyanazok improvizálnak?

A. R.: — Változó, de a szólók leginkább a második trombitára vannak írva, azaz ezek akkordok, melyekre ő improvizál, illetve első harsonára, első tenorszaxofonra és első altszaxofonra. Ez egy hagyományos big band szólisztikus felállása.

* Amikor ti játsszátok a szólót, mindig változtatjátok, vagy van egy begyakorolt dallamív? 

A. R.: — Mindig más, ez az improvizáció lényege.

* Jobban élvezitek az improvizálást, mint a kotta szerint játszott részeket?

A. R.: — Szeretek szólózni, de sokkal inkább szeretek zenekarban játszani, jobban értek ahhoz, hogy másoknak elmagyarázzam akár az improvizálást, akár a kottaolvasást, tehát jobban mozgok a háttérben.

M. T.: — Nekem még szoknom kell az improvizálást. Hatalmas kihívás. Én klasszikus szakon végeztem klarinéton, a zenekari játék, az opera, a szimfonikus zenekar, a kamarazenekar nem áll messze tőlem, s így élem meg a big bandet is. Amit még tanulok, az az, hogy bátrabban, szabadabban játsszak. Itt jobban át lehet érezni az egész zenekart, ami hatalmas élmény. Azt látom, hogy a zenészek ki voltak éhezve erre a formára, és a közönség is, hiszen kevés big band koncertet hallani felénk.

* Réka, a húsztagú zenekarban te vagy az egyedüli nő. Különleges bánásmódban részesítenek a fiúk?

A. R.: — (Mosolyog.) Már megszoktam, hiszen a Gordanov Blues Getto zenekarban is egyedüli női tag vagyok, s én jól érzem magam fiútársaságban. Nincs sok női rezes fúvós, harsonás pedig még kevesebb. Egész Szerbiában talán három vagy négy, velem együtt. Egyébként sokszor megkaptam, hogy miért nem egy nőies hangszert választottam, ami szerintem butaság, hiszen nincs női vagy férfihangszer. Ráadásul én annak idején tubázni szerettem volna, de amikor ezt említem, még inkább leesnek az állak. Én imádom a harsonát, nagy kihívás rajta játszani, hiszen ez az egyik legnehezebb hangszer a rézfúvósok között.

M. T.: — Réka az egyedüli nő, aki bár nem beszél többet, mint a fiúk, de ha elkezd valamit mondani, akkor mind a tizenkilenc elhallgat, és figyeli. Tiszteletben tartják és értékelik őt zenészként is. 

* A karmester és a mókamester szerepét Kucsera Géza tölti be. Egyértelmű volt, hogy őt kéritek fel?

M. T.: — Nem sokat gondolkodtunk, hiszen nála tökéletesebbet erre a szerepkörre nem nagyon tudtam elképzelni. A hátránya csupán annyi, hogy így nem tud muzsikálni, pedig egy igen jó zenészről beszélünk. Ő volt az egyik első ember, akit felhívtam. Annyit mondott, hogy hála istennek, végre valaki, aki akar valamit csinálni. Nem érdekelték az anyagiak vagy a nehézségek, azt mondta, csináljuk. Remélem, hogy arra is lesz lehetőség, hogy játsszon, hiszen tervezünk vendégzenészeket, vendég karmestereket is hívni a jövőben. Géza óriási tapasztalattal és tudással bír, nagyon jó vele dolgozni.

* A big band dalok tárháza óriási. Hogyan válogattátok ki az első repertoár zeneszámait?

A. R.: — A legnagyobb gondot az okozta, hogy nem volt egy kotta sem a kezünkben, de ez is megoldódott, hiszen Géza is hozott, és sok segítséget kaptam a belgrádi Zeneművészeti Kartól, konkrétan a hangszertanáromtól, Ivan Ilićtől, s az akadémia big bandjének karmesterétől, Vladimir Nikolovtól is. Ő egy szigorú ember, mindenki tiszteli, félve is álltam elé, hogy közöljem, a párommal megalapítottuk a Szabadkai Big Bandet, és bajban vagyunk. Ő elmosolyodott, és azt kérdezte: csak nem kottagondotok van? Bólogattam, ő pedig azt mondta, átküldök nektek, amit és amennyit csak szeretnétek. Emellett Hajdúböszörményből Tanyi Gábor Zoltántól kaptunk még vagy száz nyomtatott kottát, így a jövőbeli koncertjeinkre bőven van miből válogatni.

M. T.: — A jövőben énekes szólistákkal tervezünk fellépni, hiszen a big band sztenderdeket sokszor énekesekkel kiegészülve adták elő, elég csak Sinatrára gondolni. Helyi művészeket fogunk felkérni, s ezáltal lehetőséget nyújtani egymásnak. Mert ez nekünk is plusz, és egy énekes sem énekel mindennap egy big band élén.

* Mivel egy big band sok zenészből áll, felmerül a kérdés, mennyire jövedelmező ez számotokra. Van-e, aki ki tud fizetni egy-egy fellépést?

A. R.: — Az első két koncerten adománydobozt helyeztünk ki, hogy az útiköltséget s az egyéb alapkiadásokat fedezhessük, de ezt senki sem a pénzért csinálja.

M. T.: — Ez egy türelemjáték, hiszen ahhoz, hogy keressünk is belőle, előbb fel kell valamit mutatni. Bizonyítani kell, hogy pályázni tudjunk. Ezért egy kis áldozatot is kell hozni, de mi is azon vagyunk, hogy ebből előbb-utóbb profit is legyen. Beszélgettünk a tagokkal, és többen mondták, hogy örülnének, ha ez lenne a munkahelyük, félretennék jelenlegi egzisztenciájukat. Ehhez azonban egy fix havi bevétel kellene, de itt még nem tartunk.

A beszélgetés ezen pontján Ádám is befut, aki a zenélésen túl a szervezésből is bőven kiveszi a részét Réka és Tibi mellett.

* Emlékszel a pillanatra, amikor Tibiék felhívtak az ötlettel?

R. Á.: — Emlékszem, illetve arra is, hogy azonnal igent mondtam. Már volt szervezői tapasztalatom az Electének köszönhetően, és zenészként is izgatott egy big bandben való muzsikálás. Kucsera Gézához jártam a középiskolában a JMS-magániskolába, ahol volt egy kisebb big band, és maradandó élmény volt ott zenélni a jó kis jazzsztenderdeket. Annyi félelmem volt csupán, hogy leszünk-e elegen, s akik vannak, elég kitartók lesznek-e, de ez a kétségem is eloszlott.

* Miben változtat rajtad mint zenészen a jazz?

R. Á.: — Én ugyebár leginkább klasszikus zenét játszottam, de egy szaxofonistának illik a jazzben is otthon lennie. Még tanulom. Főleg az improvizációt, ott még nem érzem azt, hogy magabiztos vagyok, de javuló tendenciát mutatok. (Nevet.) Azt viszont észrevettem, hogy amióta többet gyakorlom a jazzt, ez rávetül a klasszikus zene gyakorlására is, jobban odafigyelek az apró részletekre, a hangsúlyozásra.

* Szerinted „el lehet bújni” egy big bandben zenészként?

R. Á.: — Azt hittem, hogy igen, de nagyon nem, főleg, ha első pultra tesznek. Nincs olyan, hogy valamit nem tudok lejátszani. Tanárként és profi zenészként is helyt kell állnom. Ráadásul a közönség soraiban szakemberek, zenésztársak is vannak, akik árgus szemmel figyelik, hogy hibázol-e.

* A repertoár összes dalát szereted?

R. Á.: — Vannak kedvenceim, de olyanok is, amelyeket kevésbé kedvelek. Ezek főleg azok, amelyek nem feszegetik a határaimat, amelyekből nem tudok tanulni. De például a Slingshotot szeptember óta gyakorlom, mert piszok nehéz. Imádom.

* A diákok mennyire ismerik a big band muzsikát?

R. Á.: — Én hallgattatok velük az órán big bandeket, néha ellenőrző közben is, háttérzeneként. A koncertünkre is eljöttek közülük többen. Az én célom, hogy közönséget neveljek. Olyanokat, akik majd tíz év múlva is eljárnak koncertekre, színházba, és utána nem rohannak rögtön haza, hanem leülnek, és egy süti mellett megbeszélik, amit láttak, hallottak, kinek a szólója volt a legjobb, mi nem tetszett. Ezáltal pedig közösséget építenek, szocializálódnak, gondolkodni és érvelni tanulnak. Ezt nagyon fontos már most megtanítani nekik.

A. R.: — Erre egy jó példa, hogy az öt osztályból akiknek említettem a koncertünket, egy gyerek jött el, aki utána írt egy üzenetet, hogy mennyire élvezte ezt a zenét. Elmúlt néhány nap, s a diák apukája is írt, hogy amióta a fia a koncerten volt, csak jazzt és big band zenét hallgat, s ő mennyire örül annak, hogy a fia szemét felnyitottuk valami újra. Ezek kis dolgok, de számomra óriási sikernek számítanak.  

* Lemezben gondolkodtok-e?

M. T.: — Igen, de lehet, hogy maradunk a retró vonalon, és bakelitlemezt jelentetünk meg, mely most a reneszánszát éli. Itt még nem tartunk, de gondolkodunk rajta. S hamarosan jelen leszünk különféle zenei platformokon, megosztókon is, igyekszünk minél több helyen feltűnni, hogy tudjanak rólunk. 

* Hol láthat benneteket a közönség a közeljövőben?

A. R.: — Kupuszinán március 8-án koncertezünk, majd Zenta következik május 16-án, ahol a zsinagóga udvarában fogunk zenélni, ha az időjárás is megengedi, a nyár folyamán a Nyárhangoló Fesztiválon Palicson, valamint az Interetnón lépünk fel, és ha minden jól alakul, az ősszel Újvidéken is bemutatkozunk majd. De a szabadkaiak sem maradnak koncert nélkül, itt zárjuk az évet. Ha pedig a távoli jövőre gondolunk, a határ a csillagos ég, merünk nagyot álmodni, s nem szeretnénk korlátokat szabni. Addig is az alkotás vezérel bennünket, és a jazz szeretete.

A Szabadkai Big Band szaxofonos szekciójában Masa Tibor, Filip Race, Radetić Ádám, Mészáros Félix és Luka Perčić hallható, a harsonákat Albert Réka, Domanj Nikola és Lukácsevity Zoltán fújja, a kürtös Szűcs Gergely, tubán Dienes László játszik. A trombitaszekció tagjai Prokec Zoltán, Nemes Lajos Győző, Guzsvány Lénárd és Surján Csongor, a ritmusszekcióban Szerda Árpád zongorázik, Petković Оliver gitározik, Bíró Máté basszusgitározik, a doboknál pedig Stanko Patarčić és Mario Bošnjak ül.

Támogatók: Printex nyomda, Danilo Kiš Ifjúsági Kulturális Alapítvány, Szabadkai Gyermekszínház, Erdsoft.