Mert lehetőség: az önmegvalósításra, a gondolkodásra, az elmélkedésre, a pihenésre, a szeretteinkkel való foglalkozásra. Nem kötelességből, hanem egész egyszerűen azért, mert ennek van itt az ideje: hogy egymás felé forduljunk. Most sokan feltehetik a kérdést: hogyan? Hogyan, amikor ajánlott lenne kerülni a személyes találkozásokat, amikor jobb lenne minél nagyobb távolságot tartani? Pedig így sem lehetetlen. Sőt.

De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre talán arról illene szólnom néhány szót, miként foglalkozhatunk önmagunkkal. És nem azért, mert az önzőséget hirdetem — én abban hiszek, hogy csak az tud igazán szeretni, elfogadni másokat, aki önmagát is elfogadja, tiszteli és szereti. Nem arra gondolok, amikor valaki azt hangoztatja, ő a legjobb, a legtökéletesebb mindenben — az már hencegés. Én arról a csendes békéről beszélek, amelyet előbb önmagunkban kell megtalálnunk. Amikor elfogadjuk a külsőnket olyannak, amilyen, és hálát adunk azért, mert egészséget kaptunk Istentől. Amikor már nem az lesz a fontos, hogy ki mit gondol a kinézetünkről, mert megtanuljuk, hogy nem ez számít igazán. Amikor felismerjük, hogy azok az emberek, akik mások kigúnyolásában, kibeszélésében lelik örömüket, valójában mekkora belső harcokat vívhatnak: hiszen azzal, hogy másokat lealacsonyítanak, önmagukat próbálják feljebb emelni a képzeletbeli ranglétrán, ezzel „bizonyítva”, hogy ők mennyivel többek, jobbak, mint mások. Valójában viszont éppen nekik van a legnagyobb szükségük arra, hogy valaki foglalkozzon velük. Erre is jó a szürkület, a bekuckózás időszaka: hogy felmérjük, mennyit is érünk, és megbékéljünk, megbarátkozzunk önmagunkkal, mások megbántása nélkül. Ha ezt a pontot elérjük, mások felé is sokkal könnyebb lesz nyitnunk, ráadásul úgy, hogy közben mi magunk is jobb emberekké válunk, szinte észrevétlenül.

Évekkel ezelőtt egy korábbi munkahelyemen, egy rádióműsorban volt egy rendszeres hallgatónk. Egy idős néni, aki azt mondta, valójában mi vagyunk a családja, az éter révén, hiszen rajtunk kívül vajmi kevesen nyitják rá a kaput, bennünket meg bármikor felhívhat, élő adásban és adáson kívül is, mindig hall tőlünk egy-két jó szót, vagy mondunk neki valami vicceset, amin aztán egész nap jókat derül. A nénit személyesen sohasem ismertem meg, állítólag ma is jó egészségnek örvend (Istennek hála!), és úgy tudom, továbbra is állandó hallgatója a már említett rádióműsornak. Tehát személyesen soha nem találkoztunk, mégis mindig azt mesélte, hogy mi adtunk neki erőt, energiát egy újabb naphoz.

Nem kell tehát személyes találkozó, érintés ahhoz, hogy valakinek a tudtára adjuk: törődünk vele. Biztos vagyok benne, hogy Isten sem kérné tőlünk, hogy dobjuk sutba a személyek közötti távolságtartásra vonatkozó figyelmeztetéseket. De abban is biztos vagyok, hogy ennek ellenére is tehetünk valamit egymásért. Elintézhetjük a bevásárlást a magányos szomszédnak. Felhívhatjuk a távol élő, rég elfeledett rokont. Valóban érdeklődve kérdezhetjük meg valakitől, hogy van. Ezek az apróságok azok, amelyeket nap mint nap megtehetünk egymásért, hogy ez a szürkület, amely most köszönt ránk, hosszú idő után ne a magány és a szomorúság szimbóluma legyen.

Töltsük fel Istentől kapott színekkel: a jósággal, a türelmességgel, a kedvességgel, és a ködös félhomály egy csapásra aranyló, meleg árnyalatot kap majd.