Az idén is van belőlük szép számmal. Lesre csak úgy üljenek a tisztelt vadásztársak, ha alaposan felkészültek ezek ellen az alattomosan döngicsélő, kitartóan zizegő lények ellen. Némelyek a különféle szúnyogriasztó szerekre esküsznek, mások a Szukut dicsérik, az italozó emberek pedig azt állítják, hogy sok sört kell inni, mert abban sok a B-vitamin, akkor nem csípnek ezek a kis állatok. (Vagy ha mégis, azt is jobb kedvvel viseli az ember, ha be van csípve egy kicsit.) Szóval mindenki másra esküszik. De van egy ismerősöm, aki nemrég mesélt nekem egy történetet. Csodálkozva hallgattam, egy kicsit hitetlenkedve is, de okulásra méltó az esete, hát leírom.

Nem is hinnék, hogy milyen sok társunk megy lopva, sőt félve vadászni, mert a család, leginkább a feleség, nem veszi jó néven a családfő ebbéli tevékenységét. Némelyeket a vadászbalesetektől féltenek — ez a jobbik eset —, másokat meg csak egyszerűen az empátia hiányában nem engednek el. Az ismerősöm is, akiről ez az írás szól, ez utóbbi csoportba tartozik. Felnevelte két gyermekét, útra bocsátotta őket, dolgozott, amíg egészsége engedte, de mindeközben hobbira nem maradt ideje. Most, hogy nagyapa lett, végre eljárhat ifjúkori barátaival vadászni, csakhogy nejének ez egyáltalán nem tetszik. Kötekedik az asszonyka mindenféle kifogással. Az unokák viszont szeretik hallgatni nagyapjuk történeteit. Az öreg néha ki is viszi magával egyik-másik lurkót a határba. Meghitt pillanatok ezek, nagyapa és unoka lopott percei. Nézik a természet változásait, együtt örülnek, ha vadat látnak, csak azok a fránya szúnyogok ne volnának! Legutóbb is összecsipkedték a nagyapát is meg a gyereket is. Kaptak is a mamától alapos fejmosást. Szegény tata nem győzte mondogatni, hogy ő nem így képzelte a vadlesést, a mama hajthatatlan volt. Nem mehetnek többet sem a határba, sem a lesre. Így aztán a tata otthon ülésre lett kárhoztatva.

Bírta is egy darabig a szobába zártságot, de csakhamar olyanná vált, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Nem mosolygott, nem viccelődött, csak morgott valamit, ha szóltak hozzá. Az első nyári napsugarak szemébe húzott kalappal érték, ült a verandán, és nyitott szemmel álmodozott tágas rétekről meg enyhet adó erdőszélekről. Fia ekkor ugrott be a legkisebb unokával, aki már napok óta nyűgösködött. Mivel a szülőknek már fogytán volt a türelmük, megkérték a nagyszülőket, hogy segítsék ki őket egy kis gyermekmegőrzéssel. A mama el is vállalta, de ő is hamar megunta a nyavalygást, így átpasszolta a kicsit a tatának, mondván: neki át kell mennie a szomszédba valamit megbeszélni. Ekkor jutott az öregnek eszébe, hogy beteszi a gyereket a kisülésbe, és kikarikázik vele az erdőszélre nézelődni. Meleg volt, amikor elindultak, szúnyog még nem döngicsélt. Bezzeg mire kiértek, lehűlt a levegő, és megjelentek a zizegő siserehadak. Összecsipkedték mindkettőjüket. A tata rekord sebességgel biciklizett haza. Otthon a szobában egymáshoz bújva elaludtak. Mikor a mama hazaért, majdnem elájult! Mindketten ki voltak pirosodva, arcuk tele volt pöttyökkel. Azt hitte, himlősök lettek. Kihívta a falu orvosát, hogy vizsgálja meg őket. Már oltani akarta mindkettőt, amikor a tata szégyenkezve, szemlesütve, négyszemközt elmondta az orvosnak, hogy mi a pettyek valódi oka. Az orvos is vadász volt, úgyhogy nem árulta be az öreget, meghagyta, hogy a terápia részeként mindennap sétáljanak minél többet a jó levegőn, sőt egy pohár sör is besegíthet a mielőbbi felépülésbe, de az unoka azt nem ihat! Visszakacsintva kedves vadásztársára távozott, s közben a markába csúsztatott egy tégelynyi szúnyogriasztó kenőcsöt!