— És ez persze nem véletlen, hiszen az ember közösségi lény, a remetéket, egyedül élőket a többség értetlenül nézi — mondja mély bölcsességgel az asszony. — Egyébként a család fogalmát sem egyformán éli meg mindenki. Klasszikus értelemben a család a szülőkből és a gyerekeikből áll. Életem folyamán — tanügyi dolgozó lévén — nagyon sok embert ismertem meg, és az volt bennük a közös, hogy ragaszkodtak családjukhoz. A környezetemben szinte minden házaspár és mi is a férjemmel úgy érezzük, hogy emberként akkor teljes az életünk, ha gyermeket nevelünk. De ne gondolja, hogy ez csak a tanügyesekkel van így, csak mi talán nagyobb szükségét érezzük a gyermek közelségének. Az egészséges kapcsolatban élő párok szinte mindegyike szeretne szülő lenni. Sokan kihívásnak, mások a házasélet koronájának tekintik a gyermeket, de a hozzá való ragaszkodásnak nem is ez az ok a lényege.

A férjemmel az egyetem befejezése után ismerkedtem meg egy szerémségi kisvárosban, ő már dolgozott a szakközépiskolában, ahol állást kaptam. Szerelem volt első látásra, és rövid ismerkedés után a szüleink tudta nélkül házasodtunk össze. Nem azért, mert ellenezték a kapcsolatunkat, hanem azért, mert nem akartunk lakodalmat meg felhajtást. A szülők első reakciója a rosszalló elmarasztalás volt, de idővel belenyugodtak. Már a házasságunk második évében megszületett a fiunk, és nagyon boldogak voltunk. Nekem van egy húgom, a férjemnek nem volt testvére, de nagyon szerette a gyerekeket. Elhatároztuk, hogy legalább három lesz. Akkoriban középiskolai tanárként elég szép fizetést kaptunk, családi házat építettünk, és már annak tervezésekor megbeszéltük, hogy lesz két tágas gyermekszoba. Amikor a fiunk kétéves lett, úgy éreztük, ideje testvért vállalni. De nem estem teherbe. Időnként voltak női problémáim, de nem vettem őket komolyan. Egy év múlva azonban megállapították, hogy rosszindulatú daganat van az egyik petevezetékemen, melyet el kell távolítani. A műtét és a kemoterápia után közölte az orvos, hogy nem szülhetek. Nem értettem, hiszen volt még egy egészséges petevezetékem, de az orvos talán jobban tudja. Én szinte betegesen vágytam egy szőke hajú, kék szemű kislányra, és amikor a fiam ötéves volt — velem pedig közölte az orvos, hogy meggyógyultam —, elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Lilla nyolc hónapos volt, amikor egymásra találtunk. A hosszadalmas hivatalos eljárás után vittük haza. Úgy emlékszem minden pillanatra, mint a fiam születésére, és éppen olyan boldogság töltött el, ha ránéztem, mint amikor a fiamat néztem.

Múlt az idő, és amikor a lányunk ötödikbe kezdett járni, úgy éreztük, ideje, hogy kisbaba jöjjön a családba. Én harminchat éves voltam, de úgy éreztem, egy baba mellett új erőre kapok. Nem volt azonban szükség örökbefogadásra — mert terhes lettem! Megtörtént a csoda, és szültem még egy fiút. Talán hihetetlen, de a gyerekek nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Amikor a lányunk középiskolába iratkozott, megmondtuk neki, hogy nem mi vagyunk a biológiai szülei — ő pedig elfogadta ezt, és az életünkben semmi sem változott. A középiskola befejezése után pszichológia szakra iratkozott Újvidéken. Azt mondta, meg akarja fejteni „tudományosan” is, mitől lesz valaki olyan ideális szülő, mint mi. Negyedéves volt, amikor egy hétvégén szokatlanul gondterhelten jött haza. Elmondta, hogy egy évfolyamtársnője terhes, tudnak róla a szülei meg a baba apja is, de ő nem akarja megtartani a picit, nem érzi magát elég érettnek ahhoz, hogy gyereke legyen. Sokáig beszélgettünk az esetről, majd a lányom kimondta: megfordult a fejemben, hogy mi örökbe fogadhatnánk a babát. És valóban így lett, megjött Lea is. Amikor hazahoztuk, alig volt ötkilós, és nagyon sokat sírt, mintha érezte volna, hogy nem örültek a születésének. De szinte azonnal adaptálódott. Hihetetlenül gyorsan fejlődött, kilenc hónapos volt, amikor járni kezdett, egyéves korában már össze tudott kapcsolni néhány szót. A család egyszerűen imádta. Amikor az anyjával megbeszéltük az örökbefogadást, arra kértük, mondja el, akarja-e, hogy a megfelelő időben elmondjuk a gyereknek, nem mi vagyunk az igazi szülei. Erre a lányom közbeszólt: Ti vagytok az igazi, de nem a biológiai szülei, hiszen ti arra születtetek, hogy szülők legyetek. Más gyerekek csak irigyelhetik a gyermekeitek sorsát. A kolléganője azt mondta, az életét egy másik országban akarja folytatni, a lányának nem kell tudnia arról, ki hozta világra. Ma már öt unokám van: három lánya lett az idősebb fiamnak, két fia pedig az idősebb lányomnak. Lea, a legfiatalabb most harmadéves egyetemista. És azt mondja, nagyon büszke a családjára.

llusztráció (Pixabay.com)