Valakik egykoron nagyon, de nagyon felelőtlenül játszadoztak azzal a bizonyos szikével. Jobban belegondolva, hentesbárd volt az mégis! Hiszen a csonkítással ellentétben a tiszta vágás nemcsak összeforr, de gyorsabban is tisztul, minimálisra csökkentve a keletkezett seb elgennyesedésének veszélyét.

A búcsúzkodás, illetve az emlékezés életünk egyik rendkívül fontos szerkezeti eleme. Különösen azoknak, akik maradnak. Helytől és időtől függetlenül. „Az vesse rá az első követ…” No, de pontosan kire is?! Arra-e, aki egy jobb élet reményében idegenbe tántorog, maga mögött hagyván csapot-papot, vagy inkább arra, aki honn marad?! Veszteg. Minden reális észérv ellenére, s megpróbál úszni?! Az árral vagy annak ellenében. Esetleg lebeg, kóvályog. Ideig-óráig. Igen, elméletben ezzel a tanítással sincs különösebb baj, meg(ít)élése viszont… kőkemény feladat! Emberpróbáló és embert próbáló. A szétszóratásban élő közösségek esetében hatványozottan az! A szélrózsa bármely irányába is indulnánk el. Lábunkat hétmérföldes csizmába bújtatva. 

A torontálvásárhelyi régi községháza

Nos, én ezúttal — tekintélyes vargabetűvel — hazulról indultam el. Ács város érintésével, mely — a világhálós kisokos vonatkozó szócikkében fellelhető paraméterekre hagyatkozva — Komárom-Esztergom vármegyében, a Komáromi járásban, a Kisalföld északkeleti löszös-homokos peremvidékén fekszik. A Concó- és a Székes-patak összefolyásánál, a Dunától 3 km-re délre, Komáromtól 8 km-re délnyugatra. Északkeletről az Ácsi-erdő övezi, melynek nagyobb része azonban már Komárom területéhez tartozik. Belterületének átlagos tengerszint feletti magassága 122 méter. A városka legelső okleveles említése 1138-ból való, nevét a királyi szolgálatban álló ácsokról kapta annak idején. Persze az említett dátumnál lényegesen korábban is jelentős vala e vidék, miről állítólag a helyben előkerült római fa- és kőerődmaradványok is tanúskodnak.

Olasz István síremléke a torontálvásárhelyi Nagytemetőben (A szerző felvétele)  

„A református felekezetű magyarok 1600 után érkeznek Ácsra. Vállalva egyúttal a korábbi időszakban szinte teljesen elnéptelenedett vidék ismételt felvirágoztatását is. A református egyházközség megalakulásáról a XVII. század elejétől vannak adatok. 1726 óta vezetik az anyakönyveket. Régi jegyzőkönyveket, gazdag levéltárat őriznek. Református népiskolája 1643-ban létesült. Lelkészei közül Komáromi Istvánt 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék elé idézték, és több száz protestáns lelkésztársával együtt halálra, majd kegyelemből életfogytiglani gályarabságra ítélték. 1848-ban 3800 lakosából 2435 református vallású volt. Az első világháborúban 647 lakos vett részt, 215 halt hősi halált.” 

Ez utóbbi sorokat ugyancsak a világháló hozta elém. Egészséges kíváncsiságom kielégítendő, lévén idehaza, szülőfalumban, szóval a hivatalosan észak-szerbiai/vajdasági/dél-bánáti (holott szívem szerint csak és kizárólag a délvidéki jelzőt használnám…) Torontálvásárhelyen, a település keleti falurészében keresendő Nagytemető vadregényes parcelláinak egyikében bukkantam RÁ 2021 januárjában. Egy valóban nem mindennapi, vörös márványból készült obeliszkre. A felvezetőben emlegetett anyaországi községtől számított 404. kilométeren, a kiindulóponttól „enyhén” délkeleti irányba haladva. E táv egyébként — az apostolok lovára kalibrálva — hozzávetőlegesen 82 óra után róható le. Legalábbis az internetes útvonaltervező ezt állítja. „Itt nyugszik Olasz István ácsi.ev.ref.tanító 1882 — 1902; Ezen emléket állítá az ácsi.ref.egyház” — hirdeti immár 122 év a véset. A sírkövön, melyet idehaza leltem. A faluban, hol a magyar ajkú családok 1794. évi letelepítése, illetve az önálló református egyházközség 1799. május 12-ei megalakulását hitelesen hirdető mátrikulumi bejegyzés óta még ma (2024-ben) is van/él magyar ajkú és lelkületű rezidens.

Képeslap a torontálvásárhelyi református templom centenáriumi évéből

Torontálvásárhely egykoron a Nagybecskerek—Pancsova vasútvonal mentén fekvő magyar nagyközség vala. Topográfiailag a három részre tépett Temesköz délnyugati peremén. A Magyarország vármegyéi és városai — Magyarország monográfiája című enciklopédikus kiadvány legalábbis az előkelő nagyközség formátumban említi. O, tempora, o mores!  

„Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Házainak száma 1397, lakosaié 5170, akik református vallásúak. Eredeti neve Develák volt, később Debelják és Debelyácsa. 1750-ben a Dél-Magyarországi Kincstári Puszták Bérlő Társasága bérelte. 1766-ban a kamara a tiszai és a marosi szerb határőröknek engedte át. Az áttelepítés az 1768—1774-es években történt. A szerbek azonban néhány év múlva már elköltöztek innen, s a község 1783-ban ismét pusztává lett. 1794-ben a kincstár Tisza vidéki református magyarokat telepített ide. 1832-ben kolera pusztított közöttük. 1848/49-ben az itteni magyarok valósággal szigetet alkottak a délvidéki szerb lázadás tengerében.”

Súlyos árat fizettek e vészes időkben tanúsított vitéz, állhatatos magatartásukért az itt lakók: a beígért, ebből adódóan pedig jogosan, de mindhiába várt/remélt támogatás helyett a vész érkezett meg előbb. A rájuk törő túlerő elől házukat, templomukat hátrahagyva menekültek a lakosok Kisasszony napján. A sorsszerűen magára hagyott falu házai fölött vörös kakas lobogtatta taréját, az akkor mindössze tízéves templomból pedig még a harangokat is elvitte a fölényesen benyomuló ellen. A lakosok csak a rákövetkező, 1849. esztendő enyészet havában térhettek vissza. Lelvén bár hajdani hajlékuk helyén csupán üszkös falakat, az Úr megtartó kegyelmében bízva újrakezdték. A korábbinál még szilárdabb alapokra helyezvén épülő és sokáig töretlenül gyarapodó közösségü(n)k építését. Családom egyenes ági felmenői is itt voltak már ez idő tájt.

A Pallas nagy lexikonában Torontál vármegye térképén szülőfalum Torontál-Vásárhely néven szerepel. 1891-et írunk. „4908 magyar lakosa van, akik baromtenyésztést és mezőgazdaságot űznek. Van takarékpénztára, élénk marhavásárai, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. […] Lakói Veszprém vármegyéből költöztek oda.” 

Sajnos, a fiatal egyházi (vendég)tanító személyéről, annak közösségépítői, pedagógusi és igehirdetői szolgálatáról, továbbá ideérkezésének és eltávozásának körülményeiről azóta sem sikerült megbízható adatokat fellelnem. Egyelőre. Leszámítva a csüggedést száműzni képes ősi bizonyosságot. A mindenkori együvé tartozásunkról. Az ősrégi sírkövön megtelepedett zuzmók gyökérkefés eltávolítása után (bizonyítottan egyszerű, akár szólóban is, vagyis szabadon elvégezhető művelet ez!) újra kirajzolódó scriptura, úgy érzem, akár szülőfalum időről időre (el)hallgat(tat)ásra ítélt múltbéli szekvenciáit is vallomásra bírhatja végre.

Vallomásra, illetve a jelenből kiinduló, de ténylegesen a jövőt építő cselekvésekre. Emberileg az eleinktől örökölt tudásra és tapasztalatokra építkezve. Szülőföldünk rögös tájain lépegetve…

Mert tény és való, a hallgatásba burkolózó múlt nehéz fátylait sajnos ma sem könnyű levetkezniük a túlélőknek. Volt, élt idehaza, szülőfalumban néhány rangidős tanítómester(em), akik közül legutóbb Tatár Erzsébet, vagyis Erzsi néni (született Bácskossuthfalván 1933. november 16-án, elhunyt Torontálvásárhelyen 2024. január 3-án) lépte át az örökkévalóságba vezető ösvény halovány mezsgyevonalát. Múltvallató kompilációi valójában azt a fajta egyéni és közösségi megnyílást tárták elém/elénk, amelyek révén láthatunk is. Feltéve, ha van/maradt bennünk kellő kurázsi. Meg persze láttatni. Míg a világ, s két nap.

Tatár Erzsébet (1933—2024) amatőr, torontálvásárhelyi helytörténész (A szerző felvétele)

Summa summarum. A szóban forgó idős hölgy egy végérvényesen letűnt világ reliktumainak utolsó őrzői közé tartozott. Az az ember volt ő, aki hajlott kora ellenére sem vált tétlen szemlélőjévé a globalizáció és ezen kór(ság) hordalékaiként jelentkező, mindent bezúzó folyamatnak. Elvégre megígérte, hogy amíg csak erejéből futja, igyekszik továbbmenteni mindazt, amiről — enyhe pátosszal fogalmazva — a tizenkettedik óra utolsó minutáiban valóban vétek lenne továbbra is megalkuvóan hallgatni. A mellékletben felvonultatott temetőkerti fotográfiáim lényegében ez utóbbi emléke és bár amatőr, ámde elhivatott helytörténész munkássága előtt is főt hajtanak.   

(Felhasznált irodalom: Hosszú a jegenyesor — Debelyacsa monográfiája. 2003. 10—12. oldal; illetve a Wikipédia vonatkozó szócikke.)

(Az online kiadásunkban olvasható teljes szöveg a Vértelen vértanúk — Kárpátországi szobrok, emlékművek emlékhelyek című könyvben jelent meg, melyet 2024-ben adott ki a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete.)