* Gratulálok a díjhoz, igen szép elismerés. Hogyan kerültél a topolyai múzeumba menedzserként?

— Én mindig is menedzsmenttel foglalkoztam. A ’90-es évektől kezdve. Akkor még ezt „sverckommercnek” hívták. (Nevet.) Ezek a tapasztalatok azonban kulcsfontosságúak számomra. Mert mivel foglalkozik egy menedzser? Hogyan juttasson el valamit A-ból B-be? Hogy a múzeológia világába hozott az élet, az a feleségemnek köszönhető (Vastag Gazsó Hargita — a szerző megj.). Világéletemben szabadúszó voltam, volt mobilüzlet, majd mérnöki iroda, melyet otthagytam, mert hét-nyolc évente megunom a dolgokat, s azt érzem, hogy változtatnom kell. Sokáig forogtam befektetői közegben, sebhelyes arcú keményfiúk között, de ez a világ is unalmassá vált egy idő után. Ha valamiben nincs kihívás, nem érdekel tovább. Belecsöppentem a muzeológiába, s azt láttam, hogy itt bőven van min változtatni. Elindítottuk hát a folyamatokat, s ezzel együtt egy picit a saját horizontunkat is kezdtük feszegetni.

* Azért ahhoz, hogy ezt megtedd, gondolom, fel kellett mérni a múzeumok és a kiállítások helyzetét itthon, Magyarországon s a nagyvilágban.

— Természetesen. De én múzeumba járó ember vagyok. Egy ideje legalábbis mindenképp, úgyhogy olyan túl nagy hatástanulmányt nem végeztem. Amikor megismerkedtünk Hargival, már az elején ragaszkodtam hozzá, hogy minden hónapban töltsünk egy-két hosszú hétvégét Budapesten, ahol ő kutathat, én pedig feltérképezhetem a kávéházi életet. (Nevet.) Ez így is történt, és ha már ott voltunk, jártuk a kiállításokat is. Nincs titok. Ebben a változó világban a múzeumoknak is folyamatosan változniuk kell. Nem elég leporolni és kirakni egy tárgyat szépen megvilágítva, mert ez ma már senkit nem hoz izgalomba. Magyarország jóval előttünk jár, mert az elmúlt nyolc-tíz évben rengeteg pénzt ölt bele. Az Év Kiállítása díjat a nemzeti múzeumban adták át, műhelymunkát is szerveztek köré, konferencia jellege volt, az államtitkár-helyettes éppen a kulturális menedzsment módszertanát mutatta be, és kiemelte, hogy ezt is be kellene hozni a múzeum világába.

* Milyen a jövő múzeuma?

— A múzeumoknak kulturális értelemben véve közösségteremtő intézményeknek kell lenniük. Jó, ha van egy múzeumnak egy kis kávézója vagy egy art galleryje, programokat kell szervezni a kiállítások mellé, olyanokat, amelyek bevonzzák az embereket. A kávézóban megihatnak egy jó forró csokit, beszélgethetnek a kiállításról, stb. És ha megszokják, hogy a múzeum egy jó hely, ahova nem csak kiállításmegnyitóra lehet betérni, már nyert ügyed van.

* Beszéljünk egy picit a díjról és a nyertes kiállításról. Éreztétek, hogy van esélyetek nyerni?

— Az idén először nevezhetett be határon túli múzeum, és egyértelmű volt, hogy megpróbáljuk. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokan teszik ezt meg. Vajdaságból más nem is pályázott. Itt meg kell említeni a generációs szakadékokat, hiszen aki megszokta, hogy húsz évig egyféleképp dolgozik, azt nehéz mozdítani, az új generációnak pedig még nem sikerült magát kiteljesítenie. Ezeket kell figyelni. Fontosak az együttműködések, mi több budapesti múzeummal is kapcsolatban vagyunk. Tendálhatnánk Belgrád felé is, de már Ady megmondta, hogy új időknek új dalai Nyugatról jönnek. A vírus miatt sehova nem ment a zsűri, mi is online mutattuk be a kiállítást. Az értékelésben szerepelt, hogy milyen szépen kibontott helyi történetet láthattak, kiemelték, hogy alapos kutatásról van szó, és hogy a Járási Magyar Népszínház rövid tíz évének hatása még ma is érezhető, van mondanivalója.

* Az újítás pénzbe kerül?

— Nem feltétlenül. Az ötlet és a kreativitás között ott a harmadik, a motiváció, ebből születhet meg egy új vízió, mely kimozdít a komfortzónádból. És ha megszületik egy ilyen vízió, ahhoz érdekes módon elkezdenek csatlakozni azok az emberek, akiket feszélyez a megszokás, lassan kialakul egy csapat, és már csak csinálni kell. Csapatban. Látványtervező, grafikus, videós, animációs és minősített kivitelezők is szükségesek, akárcsak az asztalos és az elektronikai szakember. Nem volt könnyű ezeket átnyomni a rendszeren, de beindult valamiféle szemléletváltás. Mi profikkal dolgozunk, a piaci árukat természetesen nem tudnánk megfizetni, de akik belépnek a csapatba, azok azonnal átszellemülnek, s érzik, hogy valami jónak a részesei. Az új vízió pedig hozza magával a többi kreatív ötletet, a kis mozaikok összerendeződnek, maga a kiállítás új formát, látványos vizualitást kap.

* És neked mik a távolabbi terveid? Maradsz a topolyai múzeumnál, hogy azt lendítsd minél előbbre?

— Fejlődni csak lépésről lépésre lehet. Ha nagyon kiugrasz a környezetedből, az nem jó, mert nem értik majd, és visszahúznak, vagy te fásulsz bele az állandó értetlenségbe. De a környezet is nevelhető. Topolyán egy szép négyszög van kialakulóban, hiszen nemsokára elkészül a fürdő, ott a stadion, a tér, Bácska legmagasabb katolikus temploma s a múzeum, mely nem mellesleg egy barokk kastély is. Ez egy olyan közeg, amelyet van hova fejleszteni, s ha közösen felnövünk a feladathoz, Topolya turisztikai desztinációként is jobban tud majd működni, bekerülünk egy körforgásba. Nem az a lényeg, hogy egy kiállítás megnyitóján tömeg legyen, ha utána a képek egyedül szomorkodnak a falon, arra várva, mikor kerülnek le onnan. Hogy ez ne így legyen, rengeteget kell dolgozni, programokat, előadásokat szervezni, tárlatvezetéseket, be kell kapcsolni a gyerekeket, műhelymunkát tartani, és sorolhatnám. A kiállításmegnyitóink mindig ütősek, sok embert vonzanak. Ha bekerülne a múzeum a turisztikai desztinációk sorába, nyert ügyünk lenne. A tartalom a legfontosabb. De a körítés majdnem ugyanilyen lényeges.

* Mindennel egyetértek, amit mondtál. Ráadásul ha van egy jó csapat, mely a turizmus előrelendítésén dolgozik, szépen össze lehet kapcsolni a város látványosságait.

— Igen. De ehhez valóban egy jó csapat kell. A következő szint pedig a városimázs-építés. Itt billen át a dolog, és válik a kultúra gazdasági faktorrá. Ez egy tízéves projektum, úgyhogy van mit csinálni. S ahhoz, hogy meglásd az újdonságokat, utazni kell. Sokat. Persze tudjuk, hogy kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci, s ahogy említettem, Magyarországon azért van ez az ugrás, mert sikerült sok pénzt befektetni a múzeumokba. A mi kis Vajdaságunk is akkor fejlődik majd, amikor nagyobb uniós pénzekből vagy külföldi pályázatokból, együttműködésekből tud egy kicsit szakítani magának. Legutóbb az Almásy-kastélyban voltunk Gyulán, egyszerűen lenyűgöző. S a város Topolyához hasonló. A kastélyban a kiállítás hihetetlenül korszerű, minden high-tech. Én már nem akarok értelmetlen harcokat vívni, de vannak szelek, melyeket most érdemes elcsípni. Szerintem a menedzsmentet értékteremtőnek kellene elfogadtatni a múzeum világában. Nem kell a kurátornak belegebednie, hogy egy kiállítás létrejöjjön. Nálunk még mindig az a tendencia, hogy a kurátor csinál mindent.

* Igen, azt hiszem, sokan még ma is azt gondolják, hogy a brand építésére, az imázs kidolgozására csak a cégeknek van szükségük, a kulturális intézményeknek nem.

— Pedig nagyon is. Nekünk a Volt egyszer egy színház… kiállításhoz készült külön YouTube-oldalunk, külön intróval, logóval. Topolyán régen, amikor én bekerültem a múzeum világába, a taxis azt sem tudta, hogy van múzeum. Most már tudja. Ez pedig a csapatnak köszönhető. Elkezdtünk aktívan plakátolni, a múzeum falára molinókat gyártunk minden kiállításhoz. Hadd lássa a város, mi történik. Persze kaptam hideget-meleget, de mivel esztétikus, ezért elfogadták. Ma már kérdezgetik, mi lesz a következő, mi kerül majd a falra.

* Szerinted milyen egy jó kiállítás?

— Amikor úgy távoznak a látogatók, hogy egy gondolat megszületik bennük. S ez csak úgy történhet meg, ha a kiállításban van egy olyan plusz, amely átvibrál a téren, s az emberben marad, elindít egy érzést. A fiataloknál egyértelműen fontos, hogy nyomkodni, húzogatni lehessen valamit, vibráljon és pörögjön, mert ha nem, elalszanak. A múzeumpedagógia Szerbiában még gyerekcipőben jár, de vannak kezdeményezések, és egyre több a pozitív példa. Azt kellene megértetni az emberekkel, hogy a menedzseri szemlélet értékteremtően tud hozzájárulni ezekhez a komplex produkciókhoz, és nem a kurátor ellen van. Persze ha valaki megszokta, hogy mindent egyedül csinál, nehezen tud átváltani csapatmunkára. A világ komplexebb lett. Mindenki a saját szakmájából teszi hozzá a legjobbat, így áll össze a kép. Így látom a múzeológiát is. Húsz év múlva a mostani húszévesek alakítják majd a világot, nem mi. Ezért fontos megtanulni az új generációval kapcsolatot létesíteni. Ezen kellene javítani. Szükség lenne a kultúrmenedzserek képzésére is.