A hétvégén befejeződik a népszámlálás, majd következik a várakozás időszaka. Bizonyára nagyon sokan vannak (vagyunk), akik érdeklődve várják az eredményeket, de elsősorban azt, hogy mennyien maradtunk mi, vajdasági magyarok. De valószínűleg szép számban vannak olyanok is, akiket ez teljesen hidegen hagy. Hogy miért gondolom? Erről majd később. Most inkább azon töprengenék el pár mondat erejéig, hogy milyen jelenségek előzték meg és kísérték a lakosság számbavételének folyamatát. Természetesen nem állítom, hogy az illető esetek a népszámlálás miatt történtek, de mindenképpen hatással voltak a közhangulatra. Akár úgy, hogy a magabiztosakat megerősítették, de úgy is, hogy a habozókat elbizonytalanították.
A tartományi székváros bejáratánál az újonnan kihelyezett többnyelvű helységnévtáblán - korábban ugyanis csak szerb nyelvű táblák voltak - átfestették az Újvidék feliratot. Vandálok garázdálkodtak és okoztak tetemes anyagi kárt az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban. Megszületett a szégyenletes szerbiai vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény. A szerb média cikkei a temerini történések kapcsán nemhogy csillapították volna, hanem inkább felkorbácsolták az indulatokat, például azzal az állításukkal, hogy az egyik magyar pék nem hajlandó kenyeret eladni a szerbeknek. És a legújabb: ismét meggyalázták a csúrogi emlékhelyet. Ismeretlen tettesek vörös festékkel öntötték le az ártatlanul kivégzett magyar áldozatok emlékére állított keresztet.
Közben a népszámláló biztosok járják a településeket, és egyre-másra érkeznek a szabálytalanságokra utaló bejelentések. Többnyire arra vonatkoznak, hogy nem akarják kitölteni a nemzeti hovatartozásra adott válasz helyét az űrlapon, vagy üresen hagyják azzal az ürüggyel, hogy majd utólag, otthon írják be a füzetükbe feljegyzett adatot. Esetleg csak figyelmeztetnek, hogy erre a kérdésre nem kötelező válaszolni. Bezzeg arról mindenkinek, még a tősgyökeres magyar családoknak is nyilatkozniuk kell, nem tartoznak-e azok közé, akik Kosovóról menekültek. Aztán itt van még a Társadalmi Egyenlőségek Ligája szervezet, amely óriásplakátokon és szórólapokon buzdította a tartomány polgárait, hogy vallják magukat vajdaságinak.
Akkor most térjünk vissza az érdektelenek, közömbösek csoportjára, akik nem érzik fontosnak, hogy megvallják, vállalják hovatartozásukat. Honnan tudom, hogy léteznek ilyenek? Vannak erre utaló jelek. Amelyekből felelőtlenségnek is számíthat messzemenő következtetéseket levonni, mégsem hallgathatom el. Például, amikor egy magyar lakodalomban az addig nyugodtan üldögélő, beszélgető vendégsereg egy emberként ugrik fel és kezd el ropni egy bizonyos körtáncot. Ami még dicséretes is lehetne, ha úgy közelítjük meg, hogy ismerjük és szeretjük a más népek táncait. És a sajátunkat? Ja, és azzal is visszavághatnak, hogy ezen az alapon keringőzni és tangózni sem kellene, mert az sem magyar. De ahhoz mit szólnak, amikor a ''Magyarica, tudom, tudom, tudsz magyarom, tudom, tudom” műzenei ''remek”-re éri el tetőfokát a hangulat? Hogy ezek apróságok? Lehet, de engem nagyon elkeserítenek! Hogy soha ne legyen nagyobb bajom? Talán igazuk van. Nyilván azon sem kellene felakadnom, ami a szülőhelyemen, Csókán történt a községnapi ünnepségen. Előrebocsátom, azt dicséretes kezdeményezésnek tartom, hogy ilyenkor a község általános iskoláinak a legjobb diákjait szólítják színpadra és jutalmazzák meg. Az idén többek között kaptak egy pólót is, melyen csak szerb nyelvű felirat szerepelt. Miközben a 26 tanulónak legalább a fele magyar volt. Nem lehetett volna azt a kis szöveget mindkét nyelven ráírni? Pusztán figyelmességből, ha már nem ez a természetes. Arra is kíváncsi volnék, felrótta-e ezt valaki, esetleg egy szülő... Mert ezek azok az apró lépések, amelyek elvezethetnek akár addig is, hogy ha nem kötelező, akkor nem nyilatkozunk a nemzeti hovatartozásunkról, vagy éppen vajdaságinak valljuk magunkat.