„És akkor ez a fiatalember — hopp! — vitt neki egy tranzisztoros rádiót. Abból pedig a törzsük ritka nyelvjárása szól — nemrég alapítottak egy új rádióállomást. Az öregasszony hallgatta, hallgatta egy darabig, aztán azt mondja az unokájának: szólj neki, hogy fogja be...

Az unoka kikapcsolja a rádiót, és sértődötten megkérdezi:

— Mi az, téged nem lep meg, hogy egy emberi hang szól a mi nyelvünkön egy ilyen kis dobozból?

A nagymama ránézett az unokájára, és azt mondta:

— Kedvesem, hát nem mindegy, milyen módszerrel beszélnek butaságokat?”

Ez a csodálatos kis történet Ljudmila Ulickajától, A mi Urunk népe című könyvéből való. Van már legalább két éve, hogy olvastam. Talán el is felejtettem azt a sok-sok emberi sorsot, esetet, érdekes emlékfoszlányt. Aztán egyszer, szinte a semmiből, hirtelen megszólalt bennem az afrikai öregasszony: „Szólj neki, hogy fogja be!”

Pontosan emlékszem: a májusi katasztrofális árvíz idején történt. Amikor a szerbiai kormány válságülését egyenes adásban közvetítette a televízió. Talán azért, mert ilyet még nem pipáltunk: éppen a pánikkeltés elkerülése végett az ilyen operatív stábmegbeszéléseket zárt ajtók mögött szokták tartani... Talán azért, mert ennyi patetikus és egymásnak ellentmondó megnyilatkozást nem szoktunk látni/hallani az ország éppen aktuális első számú közszolgájától, a miniszterelnöktől... Talán a bennem (és nyilván a másokban, főleg a közvetlenül érintettekben) eluralkodó félelem tette, hogy megszólalt ez a belső, szelíd hang: fogja be. Szelíd, mondom, hiszen történetünk hőse úgy fogalmazott, hogy nem akarja hallgatni a butaságokat. A butaság szóra pedig, mint tudjuk, itt, a Balkánon vagy kéttucatnyi találóbb, kifejezőbb, erősebb jelző is van.

Az ősei csöndes bölcsességével átitatott hang azóta is velem van. Gyakran megszólal. És illedelmességre int valahányszor, ha legszívesebben elkáromkodnám magam. Szívem szerint kanyarítanék egy jó cifrát, mert annyira felháborít, amit mondanak. Mint az államfő például, amikor úgy tett, hogy a katasztrofális árvíz esetéből nem a kormánynak, nem az államnak, hanem a polgároknak van mit okulniuk. Vagy amikor a Belgrád a vízen elnevezésű projektum makettje fölött egy elérzékenyült ömlengést voltunk kénytelenek hallgatni annak az embernek a szájából, aki a néhány kilométerrel odébb élő embereknek, az obrenovaciaknak hetekkel korábban gyors és azonnali anyagi segélyt ígért. Vagy amikor az új munkatörvény elfogadása előtti pillanatban a pénzügyminiszter látványosan lemond, és arról beszél, hogy a kormányban kinek van aranyból a szíve...

És hát igen: a nyilvános vita megkerülésével, az évi szabadságok kellős közepén a szerbiai parlament által elfogadott új munkaügyi törvény. Jobb lett volna, ha hallgat (mert nálam alaposan kiverte a biztosítékot) a kormányalelnök asszony, aki még a törvény elfogadása előtt úgy tett: minek ide nyilvános vita, aki áprilisban a kormánypártra szavazott, az egyúttal a reformokra — értsd: a szigorúbb munkatörvényre is — voksolt, ezt akarta. És jobb lett volna, ha hallgat a munkaügyi miniszter is, aki szerint az új munkatörvény valójában a munkások érdekeit védi. Elvtárs úr: olajat a tűzre? Értjük, persze, hogy mire gondolt: arra, hogy az előírások változtatásával jönnek majd a befektetők, és új munkahelyek nyílnak. No de azzal vigasztalni a munkavállalókat, hogy a törvény „az ő javukat” akarja? Miközben jócskán megnyirbálták a foglalkoztatottak jogait. Miközben nem egy jogalapon csökken majd a bérük. Miközben könnyebb lesz nekik felmondani, könnyebb lesz őket az utcára tenni?

Szóval: tranzisztoros rádió vagy tévé, újság vagy internet — egyre megy. Az írástudatlan, falusi nagymama csak visszakérdezett: „Kedvesem, hát nem mindegy, hogy milyen módszerrel beszélnek butaságokat?” De.