Heti jegyzetemben természetesen nem az azonos című regénnyel, illetve filmmel kívánok foglalkozni, de előfordulhat, hogy ismét megnézem az alkotást. Ha már eszembe jutott! Szóval, a kilátás. Ez volt az a kifejezés, amely a múlt héten végigkísérte a napjainkat. Amikor végre eljutottunk az újratervezett pihenésünkre. Szinte az egész nyár azzal telt el, hogy figyeltük a járványügyi mutatókat, a határzárakról szóló információkat, majd az utolsó pillanatban fájó szívvel lemondtuk a foglalásunkat, és más, megvalósítható útitervet készítettünk. Mondhatnám azt is, hogy csatlakoztunk az üdülj itthon vagy az ismerd meg Szerbiát „mozgalomhoz”, és elindultunk a Vaskapu szoros környékére.
A szobánkból gyönyörű kilátás nyílt a Dunára — habár az apartman tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után —, de a hajókirándulásunk és a túrázásaink során is számos alkalommal csodálkoztunk rá a festői környezetre, a lenyűgöző látványra. Gyakran egyszerűen elállt a lélegzetünk attól, ami a szemünk elé tárult! Tekintélyt parancsoló, elnémulásra késztető helyeken jártunk, ahol az ember valóban szembesül azzal, hogy milyen kicsi. Szinte csak porszem. Persze, ezt nem mindenki érzi így!
Miután leküzdöttük a 3 kilométeres emelkedőt, és felkapaszkodtunk a 355 méter magasságban levő kilátóba, ahonnan fenséges a rálátás a Dunára és a Kis-Kazán-szorosra, rákönyököltem a korlátra, és csak néztem, néztem… Megszólalni sem tudtam, ami nálam azért elég ritkán fordul elő. Petőfi Sándor sorai jutottak eszembe: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” Áhítatomat az erdőből hallatszó csörtetés űzte el, megérkezett ugyanis egy lármás társaság. Tagjai úgy vették birtokukba a tenyérnyi kilátót, mintha az övéké volna. A lányok sminkelni, fésülködni, majd szelfizni kezdtek, videohívásban küldték a puszikat anyának, apának, kistestvérnek, az otthon hagyott kutyusnak. Mindenkinek. Az egész világnak. Miközben talán egyetlen pillantásra sem méltatták azt, ami engem teljesen elkápráztatott.
Utunk során az ilyesfajta hangoskodó, csak magával foglalkozó, a jelenlevőkre fittyet hányó viselkedéssel többször találkoztunk. Azt mondják, ez a balkáni mentalitás, mely bennünk, vajdasági magyarokban is megtalálható. Hát, nem tudom. Engem nagyon zavart. Meg a tudálékosság is. Amikor a csoportban mindig akad valaki, aki mindent sokkal jobban tud, mint az idegenvezető. És ki is javítja a szakembert.
De mindezek ellenére a kilátás egyszerűen megfizethetetlen.
A szerző felvétele
