Szív nélkül
Perisity Irma
2020.10.16.
LXXV. évf. 41. szám
Szív nélkül

Az új beszélgetőtársaknak köszönhetően a szülő-gyermek viszonynak számtalan formáját ismertem meg. Többségük eltér az iskolapéldától, de a középkorú asszony sorsa a párját ritkítja. Ő mégis kesernyés mosollyal, nyugodtan sorolja a furcsábbnál furcsább családi eseményeket, melyek meghatározták az ő, a férje és a gyermekei életét.

— A gyerekeim már régen javasolták, hogy jelentkezzek, de úgy éreztem, a sorsomat inkább szégyellni kell, mint reklámozni — mondja a jól öltözött, nyugodt asszony. — Most mindenekelőtt a fiam és a lányom miatt vagyok itt, hiszen úgy gondolják, sok szülő szűrheti le a tanulságot az esetünkből. Ha az ismerőseink közül bárkit megkérdezne, mindenki azt mondaná, hogy a családom teljesen átlagos, és tisztelet, szeretet uralkodik benne. Persze mindaz, ami bánt bennünket, kívülről nem látszik, és ez így van jól. Tudja, nagyon sokszor gondolkodom azon, mitől válik egy ember kétszínűvé, mi az, ami még az anyát is megváltoztatja a gyermekével szemben, ha arról van szó, hogy „mit szól majd a világ”. Lehet, én is így gondolkodnék, ha mindig lett volna anya mellettem. Egy kis gúnnyal azt mondhatnám, hogy minden rosszban van valami jó — talán azért lettem jó szülő, mert nem az anyám nevelt.

Egyetlen gyerek vagyok. Anyám egy parasztcsalád szülötte, életét, gondolkodásmódját a környezet íratlan szabályai határozták meg. Apám munkáscsalád iskolázott gyereke volt, főiskolai végzettséggel, aki kereskedelmi utazóként más szemmel nézte a világot. Szerelemből házasodtak össze, apa talán azért viselte türelemmel anya rigolyáit egészen a korai haláláig. Én mindössze ötéves voltam, amikor apa hirtelen meghalt. A szülei nagyon sokat segítettek, ők vették a családi házunknak a telket, és a háromszobás házat is nagyobbrészt ők építtették fel. Azt hiszem, nem nagyon szerették anyámat, ezért azt akarták, hogy a háznak legalább a felét én örököljem, de anya ezt nem engedte. Úgy érezte, szégyen volna, ha nem ő az örökös, hiszen ő többet nem megy férjhez, és a ház az ő halála után úgyis az enyém lesz. Azt hiszem, apa szülei nem akartak pereskedni, ezért anya lett az egyedüli örökös, pedig állítólag nekem is volt részem a házban, csak nem volt, aki az érdekeimet képviselje, amikor a nagyszülők elálltak a javaslatuktól.

Következett egy korszak, melyre nem szívesen emlékszem. Anyám megvett ugyan mindent, amit akartam, csinos ruhákban jártam, volt kerékpárom, karórám, de nem volt barátnőm, mert minden gyerek az idegeire ment. Gondolhatja, az utca tele volt korombeli gyerekekkel, akik a jó idő beálltával sötétedésig kinn játszottak, de nekem tilos volt kimennem, mert ott csak „ész nélkül rohangáltak”. Így nőttem fel, tele voltam gátlásokkal, sosem tudtam, helyes-e, amit mondok vagy teszek, mert anya mindig elmarasztalt mindenért. Középiskolás voltam, amikor összemelegedtem egy osztálytársammal, de otthon említeni sem mertem. Az érettségi után már nehezebben találkoztunk a fiúval, mert anya nem engedett szórakozni, szerinte tizenkilenc évesen nem tudtam vigyázni magamra. Az volt a legfurcsább, hogy bárkivel beszélt is, mindig én voltam a téma, az ismerősök mintaanyaként emlegették, akinek egyetlen gondja, hogy a lánya boldog legyen. Nem voltam még húszéves, amikor megbeszéltük a fiúval, hogy összeházasodunk. Volt egy magányosan élő nagynénje, aki felajánlotta, hogy ott lakhatunk nála. Félve ugyan, de közöltem anyával a terveinket, amitől teljesen kiborult. Elsősorban az volt a baj, hogy a fiúnak nem volt vagyona és egyetemi diplomája. Meg „bunkó” is volt: neki sosem köszönt csókolomot. Mégis férjhez mentem, de anya nem jött el az esküvőre. És amikor a férjemmel meg az apósommal elmentünk a szobabútorért, melyet az apai nagyszülők vettek nekem, anya rendőrséget hívott, mondván: ki akarom rabolni!

Évekig nem beszélt velem. Két gyereket szültem, és már iskolába járt a fiam, amikor először látta őket. De ha ismerőssel találkoztam, mindenki azt mesélte, milyen boldog az unokái miatt, mennyi ajándékot vett nekik. Sohasem mondtam, hogy anya hazudik. Aztán úgy tíz évvel ezelőtt, amikor elesett a jeges járdán, engem értesítettek mint családtagot. Persze azonnal elmentem a kórházba, és amikor két hét múlva kiengedték, hozzánk akartam hozni, de nem engedte, hazament. Mivel a férjemmel dolgoztunk, idegennel kellett megoldani az ápolását, de anya ezt néhány nap után telefonon utasította vissza, mondván: köszöni, de ő nem akar idegent a közelében, a gyereke köteles róla gondoskodni. Újra megszakadt a kapcsolatunk. Jeles ünnepekre ajándékot vesz a gyerekeimnek, de nem hozza el, és őket sem hívja meg, hanem elküldi a szomszédasszonnyal. Számtalanszor jelentett fel a rendőrségen azzal vádolva, hogy a férjemmel kulcsot csináltattunk, és bejárunk a házába lopni, stb. De amikor mások előtt rólam van szó, széles a mosoly az arcán, és elengedhetetlen a megjegyzés: igyekeztem úgy nevelni, hogy példás gyerek legyen. Sosem fogom megérteni, hogyan lehet szív nélkül azt állítani, hogy szeretünk valakit. Mert csak én tudom, hogy anyámnak nincs szíve.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..