A következő lépcsőfok a keverés és kavarás, pirítás és pácolás, sózás, borsozás, kóstolás és kóstoltatás, aztán megterítjük az ünnepi asztalt, egy picit izgulunk, hogy vajon sikerült-e a főztünk, nem lett-e túl nyers, nem égett-e oda valami, nem sóztuk-e el, elég édes lett-e a desszert, nem raktunk-e valamibe só helyett cukrot. Aztán csengetnek, megérkezik a csinosan felöltözött vendégek serege, akik egy picit még tereferélnek, aztán fél óra alatt degeszre tömik magukat, és jóllakottan hátradőlnek, nagyokat bólogatva, hogy ez bizony nagyon finom volt, csókoltatják a szakácsnét. A színház is valami hasonló. Kiválasztjuk a receptet, azaz a témát, darabot, drámát, szöveget, melyből főzünk, levagdossuk a felesleget, kicsontozzuk, méricskélünk, ez mind a dramaturg dolga, hogy az alapanyagokból elkezdjük összeállítani az ünnepi fogást. Itt jön képbe a rendező, aki sózza, cukrozza, fűszerezi az ételt, pontosan tudja, melyik recept milyen ízvilágot kíván. A zeneszerző zenét szerez hozzá, hallgatva a rotyogást és a bugyogást, a koreográfus pedig tánclépéseket ad a pácléhez. A rendező izgul, megfelelően mérte-e ki a hozzávalókat, a színész, azaz az alapanyag is izgul, vajon tökéletesre sül-e a szerepkaraja. A vendégsereg pedig nem más, mint a közönség, mely alig várja, hogy megtörténjen a tálalás, hiszen igazán éhesen érkezett a színházba/vendégségbe. S ha jóllakott, és a szája íze szerint való volt az előadás, akkor tapsol, bólogat, boldog. A szakács mellett és mögött azonban ott egy egész apparátus. Azok, akik előkészítik a porcelánkészletet (kellékesek), akik megfelelő hőmérsékletűre fűtik a termet (szervezők), hangulatfényeket és alkalomhoz illő zenét varázsolnak az asztal mellé (fény- és hangmesterek), vagy azok, akik tökéletes díszítést álmodnak az asztalra (díszlet- és jelmeztervezők). Ilyen jóízű a színház, legyen az profi vagy amatőr. Hiszen a végén egy a lényeg: jóllaktunk-e vagy nem, jól éreztük-e magunkat vagy nem, kaptunk-e táplálékot, mely szívet, gyomrot, lelket táplál, vagy nem.

A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszó Találkozó egy különleges asztal. Olyan, mint amikor a nagymamánk tálalja fel a töltött káposztát vagy a nagykalácsot. Nem Michelin-csillag és nem is menő étterem, hanem jóféle, házi, otthont idéző ízek. Természetesen mindkettő ínycsiklandó, s mindkettő más érzéseket közvetít. Első alkalommal, azt hiszem, Kupuszinán vettem részt a találkozón.

Szabadidőmben bejártam az utcákat, apró részletekben vesztem el, jó mélyre szippantottam a falu levegőjéből, mielőtt asztalhoz ültem. A napi színházi menü előtt több aperitifet (mondjuk ki: pálinkát) kellett elfogyasztanom, mint azt a hétköznapokban tenném, hiszen — mondták a vendéglátók — ettől jobban csúsznak a betűk a papírra. S visszagondolva, lehet, hogy igazuk is volt.

Most Topolyán voltam, ahol először a színházteremben kóstolgattuk a csodálatos előadások bukéját, majd a mozi színpadán kanalaztunk nagyot levesünkbe éjjel 10-kor, hiszen az ételt… akarom mondani, az előadásokat elemző zsűri mondandóját is ki kellett várni, erre volt kíváncsi minden színész és rendező, szakács és kukta, így a 18 óra után nem eszem fogadalmaknak is lőttek. De jólesik kivételt tenni, ettől válik ünneppé ez a néhány nap. Egy színpadon vacsorázva válunk így mi is szereplőkké, már csak meg kellene tölteni a nézőteret, hogy a sötétből végignézzék, hogyan játszunk vacsorát mi mindannyian. Színészek, rendezők, a zsűri, a sajtó és a vendéglátók mind együtt. Mert ahogyan egy jó étkezés, a Vajdasági Amatőr Színjátszó Találkozó is közösséget teremt maga köré. S közösségben (l)enni jó. A közös főzésnek is megvan a maga varázsa, talán az a lényeg, a keverés, a kóstolás és a tálalás. Mert ez sokkal tovább tart, mint maga az étkezés. Még egy párhuzam a színházzal. A próbafolyamat az étel készítése, a bemutató pedig a vacsora. Ez a néhány találkozós nap mindig jó hangulatban telik, jó ebédhez szól a nóta, jó az ebéd és jó a nóta.

Véget ért a 27. Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszó Találkozó is. A díjakat a zsűri odaítélte a legjobbaknak, majd mindenki hazatért, hogy pihenjen egy nagyot. Immáron több éve vagyok én is egyike a „súgós lányoknak”, a Súgó a találkozó naponta megjelenő fanzinja, ebben újra lehet olvasni az előző napi zsűrizéseket, kisebb interjúkkal, vallomásokkal, illetve az éppen aktuális helyszín hírességeinek szövegei is megtalálhatóak benne. Egy napilap ez, melyet néhány hölgyemény szerkeszt s ír. A fenti szöveg a Besúgó rovatban jelent meg, ahol amolyan vezércikk jellegű írások indítják az aznapi Súgót. És kik is még azok a bizonyos súgós lányok? Virág Kiss Anita, Nagy Karina, Guci Mónika, Pál Anikó a magja és motorja sok mindennek, például a Súgónak is, mely hamarosan online formában is elérhető lesz, mi pedig, színészek, szakácsok, kukták és vacsoravendégek, várjuk a következő évi ünnepi díszvacsorát, mely Nagykikindán lesz, s aki már járt ott, az tudja, hogy a vendéglátás és az amatőr színjátszás is a vérükben van, így nincs ok aggodalomra, teli hassal s lélekkel távozunk majd onnan is.