A pedagógus nekem is tanító nénim volt, aki nemcsak a betűvetés ismeretére tanított meg, de szinte észrevétlenül az olvasást is megszerettette velem. Közvetlenül nyugdíjba vonulása előtt (1989-ben) Judit tanító néni a Žarko Zrenjanin-díjat is átvehette.

Bakator Judit

Bakator Judit 1934-ben született. Miután 1949-ben Nagybecskereken befejezte az algimnáziumot, édesanyja az Újvidéki Magyar Tannyelvű Tanítóképzőbe az alábbi szavakkal bocsájtotta útnak: „Tanulj, kislányom, mert ez lesz a kenyered!” 1953-ban Szabadkán érettségizett. Innen indult tovább hivatásának garádicsain — az első lépcsőfok az oromhegyesi tanyavilág vala. A torontálvásárhelyi/debelyacsai, akkor még eleminek titulált nyolcosztályosba történő átigazolása 1990-ig, azaz nyugdíjaztatásának pillanatáig maradt érvényben.

A „stafétát” ekkor János fia vette át, aki idővel nemcsak a pedagógusi, de a helytörténeti múltvallatás vizeiben is tudta érdemben folytatni az édesanyja évtizedekkel korábban megkezdett és folytonosan gazdagodó tevékenységeit.

Falumonográfia

A 2003-ban megjelent, Hosszú a jegenyesor című falumonográfia társszerzőjeként, mely hat esztendőre széthúzott, kőkemény gyűjtőmunka eredménye, maradandó emléket állított a dél-bánsági falunak. A Bakator Judit tanítónő és munkatársai által 1996. július 10-én létrehívott Vitkay Hagyományápoló Társaság (VHT) civil kezdeményezés által, mely nemcsak tudott, de mert is cselekedni a közösségi és kulturális emlékezet, valamint a helytörténet-kutatás terén. 1995-ben a VHT a Vitkay 100 emléknótaestet is megszervezte, illetve egy tematikus emléktábla-avatást. „Megfordítom kocsim rúdját…” néven.

Beszélgetésünk a művelődési szövetség eredményhirdetése után készült, álom havának huszonnyolcadik napján. Módszeresen, vagyis szinte lépésről lépésre újravéve egy igen szerteágazó életpálya fontosabb állomáshelyeit. Gondosan ügyelve arra, nehogy bárkit vagy bármit is kihagyjunk az összegzésből meg a köszönetnyilvánításból. Elvégre valahol mindannyian egy csapat játékosai vagyunk, voltunk. És leszünk is majdan. Feltéve, ha még megleszünk.

A Vitkay Hagyományápoló Társaság logója

Mert hosszú távon éppen ez a tét. A megmaradásunk, amelyhez esszenciálisan egy(néhány) pedánsan összefoglalt helytörténeti kiadvány(ok)ra is szükség van. A jelent képviselőknek ama bizonyos tisztán látását erősítendő. Hiszen — ritka kivétellel — a történelem mindig megismétli önmagát.

Tanító nénim szülőfalum kétszáz éves múltját igyekezett föltárni. Merészen lépegetve tovább azon a szellemi ösvényen, amelyet őelőtte előbb Gachal János, majd dr. Csete-Szemesi István helyi református lelkészek/püspökök formáztak meg. 1938-ban, a debelyácsi templom százéves jubileumának, 1994-ben pedig a falu bicentenáriumának apropójából jelent meg vonatkozó, főleg egyháztörténeti publikáció. Az új megközelítés ellenben már az ipar, a gazdaság, a sport, a kulturális élet, az oktatás, az egyletek… motívumait is felkarolta. Előzékenyen mutatva be általuk a falu, továbbá a benne élő, fáradhatatlannak tűnő és tenni akaró emberek sorát, sorsát. Bárhová is sodorta később mindezen szereplőket az élet. A monográfia témáihoz kapcsolódó jegyzetek, visszaemlékezések, archív és újabb kori fotográfiák begyűjtése sajnos messzemenően nem volt zökkenőmentes vállalkozás. Magyarán: gáncsoskodásokból és akadékoskodásokból is volt legalább annyi, ha nem több, mint segítőkészségből.

Mindnyájunk szerencséjére, a projektum eleve életképesnek bizonyult! És bár maradt még bőven feldolgozandó téma, a kötet mindenképp útmutató iránykővé vált. Torontálvásárhelyen. A sorsukkal jobbára igazán soha meg nem békélt emberek eme településén. A falumonográfiát tizenhét évvel ezelőtt, 2004-ben Budapesten, a Magyarok Házában is kiállították.

Hosszú a jegenyesor. A falumonográfia születésével szorosan egybekapcsolódik a néhai Vitkay Hagyományápoló Társaság léte is. Mint ismeretes, e civil összefogódzás vidékünk magyarnóta- és csárdásfesztiváljának elrajtolását is előmozdította annak idején. Közvetetten. Az azóta megboldogult Gábor Károly szakmai közbenjárásának köszönhetően. A VHT, melynek Judit tanító néni tizenkettedmagával nemcsak egyik alapítója volt, de idővel elnöke is lett, a többi közt a külföldön élő debelyacsai/torontálvásárhelyi falubeliek Nagy Találkozóinak közvetlen szervezését és kivitelezését is vállalta. Az elsőt 1997-ben, a másodikat 2002-ben, a harmadikat pedig, mely egyúttal az utolsó is lett, 2007-ben. A társulat 2011-ben jelentette be saját feloszlatását. Hivatalosan és visszavonhatatlanul. Mert sajnos nemcsak az évek suhantak tova, de ezzel párhuzamosan maguk az alapítók is szép lassacskán kidőltek a sorból. Mi több, a számbeli fogyatkozás tényét a fiatalabb generációknak az ügy iránti közömbössége is tetézte.

(A témát részleteiben körüljáró Időgép című jegyzet egyébként lapunk 2020. március 18-ai számában volt olvasható — a szerző megj.)

Céltudatosság. Egyetlen szóba sűrített jellemzés ez. A fáradhatatlannak és elnyűhetetlennek tetsző tanítómesterről, akinek vállaira lassacskán nyolcvanhét esztendő súlya nehezedik. Bőségesen megrakva búval és örömmel. Fényekkel és emlékekkel, csendes lázadásokkal és mérhetetlen mélységekbe vesző belenyugvásokkal. Viszont mindezzel korántsem ér még véget a történet. A gyakran napi rendszerességgel ismétlődő kihívások csendes forgatagának „szüneteiben” Judit tanító néni visszaemlékezések gondolatsorait veti újabban papírra. Volt diákjairól, családjáról, önmagáról.

S aztán, szép lassacskán végül az országot s világot egyaránt bejáró szakmai fotó elkészítéséhez is ráhangolódunk. Színek és álmok között. Mint egykoron.