A világ talán egyik leghíresebb szerelmespárjának igaz történetét dolgozza fel a film, mely Hollywood újjászületésének legfontosabb mozija, s a road movie őseként is aposztrofálható. Helyszín: Kelet-Texas, kor: valamikor a gazdasági válság ideje, ’30-as évek, amikor virágzik a bűnözés. „A modern erőszak-ábrázolás alapjait fektette le… Hatott számos későbbi mesterműre, mint a Vad banda, Keresztapa, Taxisofőr, Született gyilkosok. Ma Tarantino életműve sem így nézne ki, ha nem készül el a Bonnie és Clyde” — ahogyan azt Pápai írja.

​A filmklub vezetője, Szász Csongor moderálta a beszélgetést, melyet azzal indított, hogy miként hatott az akkori filmes világra a Bonnie és Clyde. Pápai Zsolt felvázolta, hogy ami most, 2020 környékén az amerikai filmben látható, az mind a ’60-as évek második felében kezdődött, és például a Bonnie és Clyde-hoz kapcsolódik.

— Ez a film sokat hozzátesz ahhoz, hogy a cenzurális rendszer megváltozzon. A ’20-as évek vége felétől ugyanis Hollywoodban elég kemény cenzúrarendszer működik, mely az ’50-es évektől egy kicsit puhul. Sok film próbálja aláásni ezt a cenzurális rendszert, például a Lolita vagy a Valaki forrón szereti. Ami mai szemmel nem tűnik annyira szubverzív filmnek, mint annak idején. Az ’50-es évek végén lebegtetett transzszexualitásról, biszexualitásról beszélni Hollywoodban, még ha vígjátéki keretek között is, hihetetlenül bátor tett volt. A Bonnie és Clyde hozzájárulása a cenzurális rendszer lebontásához az erőszak ábrázolásában áll — mondta Pápai, majd kifejtette, hogy aki megnéz egy amerikai filmet a Bonnie és Clyde megjelenését megelőző harminc évből, azt látja, hogy az erőszakos jelenetek valamiért nem tesznek kárt az emberi testen. Azaz az 1932-beli Sebhelyes arcú film végén szitává lövik a gengsztert, még sincs külsérelmi nyom a testén, a cenzúra ugyanis előírta, hogy az emberi testet makulátlannak kell megtartani, akkor is, ha erőszakos behatások érik. A Bonnie és Clyde ezzel a tabuval kegyetlen módon számol le. — A film zárójelenete olyan, hogy aki egyszer látta, örökké emlékezni fog rá. Majdnem hatvanéves a jelenet, de ma is sokkoló erővel hat, és borzolja a nézők kedélyét. 1967 után tehát már nem lehet többé finomkodva mutatni az erőszakot, mint korábban. Önmagában véve nem olyan nagy érték, hogy valaki nagy agresszióval végzi ki hőseit, és szemben a későbbi évtizedek erőszak-ábrázoló tendenciáival a Bonnie és Clyde-ban ez egy motivált erőszak. Nem azért lyuggatja szitává a főhőseit, hogy megbotránkoztasson, ennek mélyebb jelentése van. A többségi társadalom kegyetlenségét teszi ezzel nyomatékossá Arthur Penn. A zárójelenet tehát az üzeni, hogy a törvényesség képviselői sokkal kegyetlenebbek, mint azok, akiket a törvényesség képviselői gengszterekként címkéznek. Elég lenne egy-két golyót beléjük repíteni, de szinte szitává lövik őket. S az is mindegy, hogy ez korrelál-e a valóságos tényekkel, hiszen néhány forrás szerint 170 golyót lőttek ki rájuk, és vagy 30 el is találta őket — magyarázta.

Ezután további filmtörténeti háttérről beszélt, hiszen az ’50-es évek végén és a ’60-as évek elején a hollywoodi film nagy kátyúba került, elkezdte veszíteni közönségét, hiába készültek nagy költségvetésű mozik, azok nem voltak sikeresek, a nagy filmek kevés profitot termeltek. Jól jellemzi e tendenciákat az is, hogy a nagy stúdiók majdnem mindegyike tulajdonost cserélt, a régiek nem tudták fenntartani őket. És mi köze ehhez a Bonnie és Clyde-nak? — teszi fel a kérdést Pápai.

— Annak, hogy a közönség elpártol a hollywoodi filmtől, sok oka van. Az egyik legfontosabb, hogy a filmkészítők nem veszik észre, hogy az amerikai film közönsége megváltozott. Már nem az ötven-, hatvanévesek járnak moziba, fiatalodni kezdett a közönség. S a huszonéveseket már nem ugyanazok a filmek érdeklik, de ezt a hollywoodi producerek mintha nem vennék észre. A Bonnie és Clyde hosszú idő óta az első olyan film, amely fiataloknak szól. Penn nagyon vonzóvá tette a két főszereplőt a nézők számára, hogy tudjanak velük azonosulni, akkor is, ha ők gyilkosok. Mert azok. De szabadságharcosokká teszi őket a film. A gengszterműfajban egyébként is azért tudunk szimpatizálni a bűnözőkkel, mert úgy lépnek fel a filmekben, mint akik rendet vágnak a világ zavaros rendszereiben. 

Szász Csongor arra is kíváncsi volt, hogy mi tette ezt a mozit annyira aktuálissá. A választ a filmtörténész abban látja, hogy olyan gengszterfilmről beszélünk, ahol a törvényes világ képviselői egytől egyig visszataszítóak. Korábban előfordult egy korrupt rendőr vagy egy visszataszító hivatalnok, de nem volt mindenki visszataszító a törvényes világból. Ráadásul Bonnie és Clyde karaktere, azaz a gengszterek maradéktalanul vonzók, szimpatikusak, s erre sem nagyon volt korábban példa.

— Ez a film azt állítja, hogy a törvényesség képviselői mind korruptak. Lehetne áthallásokat felfedezni, hogy a mai világunk is velejéig romlott, és kellene bele néhány szabadságharcos, mint Bonnie és Clyde a filmben. S ezt hangsúlyozni kell, hogy nem az eredeti két gengszter, hanem a filmbeli. Kellenek valakik, akik rendet tesznek a világban a fehérgallérosok között? Igen. De van egy ennél sokkal időtállóbb értelmezése is, mely nem kapcsolódik a korrupt korokhoz.

Ezen a ponton Pápai Lester D. Friedman professzor gondolatait idézte, aki szerint a Bonnie és Clyde egy örök érvényű műalkotás. Ő azt mondja, hogy a központi szerelem érzelmi mélységének ábrázolása a legjelentősebb műalkotások szintjére emeli ezt a filmet.

— Olyan empatikusan, érzékenyen ábrázolja a szerelmet, ahogyan csak a legnagyobb irodalmi művek képesek erre, például a Romeo és Júlia. Ez a film, túl a filmtörténeti kontextusain és minden máson, mint műalkotás, mint az egyik legcsodálatosabb érzés, a szerelem bemutatását célzó műalkotás is kivételes pozíciót érdemel az emberi kultúrtörténetben. Emellett ez a film a közösségi érzés hihetetlenül plasztikus bemutatásával is jelentős művészi mélységet nyújt. Vagy a tragédiához vezető út intellektuálisan izgalmas bemutatása is érdekessé teszi. S a végzet dramaturgiájának a működése. Ezek már az egyetemes kultúrtörténeti fontosságára irányítják a figyelmet — ismerhettük meg Friedman álláspontját.

Az elemzés következő részében Pápai Zsolt a film befogadásával kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Mint elmondta, első alkalommal huszonegy évesen látta, amikor is nem rendítette meg annyira, nem is érezte olyan fontosnak, mint a filmtörténészek.

— Ez azért fontos, mert amikor 1967-ben bemutatták, a kritikusok többsége ugyanúgy gondolkozott, mint én, amikor először láttam. Néhányan igencsak unalmasnak találták. A fiatalok viszont imádták, s ezért nem tűnt el a süllyesztőben. A korabeli amerikai fiatalok ugyanis saját magukat látták ebben a két karakterben, s azt a dühöt érezték, amely akkor őket is feszítette. Annyira sikeres lett a fiatalok körében, hogy szép bevételt hozott a konyhára, több mint 20 millió dollárt. A sok kritikus pedig értetlenül állt a jelenség előtt. Egy hölgy írt egy tanulmány hosszúságú kritikát a filmről, ami után számos kritikus újragondolta a véleményét, s ez is elég ritka, hiszen a kritikusok hiú emberek. Ezt a filmet kétszer kell megnézni, hogy észrevegyük a valódi mélységeit — zárta gondolatait ennek kapcsán Pápai.

Néhány izgalmas háttértörténetet is megosztott velünk, például, hogy eredetileg az is felmerült, hogy François Truffaut rendezze meg ezt a filmet, vagy Godard, aki az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb forradalmára, de amerikai alkotásról lévén szó, nem engedték, még akkor sem, ha az európai rendezőkre akkoriban eléggé figyeltek, és megpróbálták elcsábítani a legnagyobb tehetségeket.

— Godard-ral kapcsolatban ez nem merült fel, mert ő mindenféle szabályt, előírást megszegett. Felismerték a tehetségét, de amikor valaki annyira zseniális, mint Godard, akkor Hollywoodban nincs helye. Hollywoodban nem tolerálták azt, hogy mindenféle szabályokat negligálva is lehet filmet csinálni — fejtette ki Pápai, majd válaszolt a felmerülő kérdésekre, így az est végére a filmklubosok minden rétegét, hátterét megismerhették ennek a mozinak. Kövessék a filmklub programját, hiszen további csemegék, beszélgetések várhatóak.