– Mi 1964-ben kezdtük a színészetet. Azt rögtön elmondom, hogy annak idején nagyon szép volt minden, összetartott a színészcsapat, toboroztunk fiatalokat, de ott voltak velünk az idősebbek is, Rózsa Jani bácsi, Kuruczi Jani bácsi, Raposék, aztán a Molnár házaspár. Ez egy gyönyörű emlék nekem, sosem felejtem el! Előfordult, hogy mentünk fellépni Debelyacsára (Torontálvásárhelyre), de nem volt busz, ezért vonattal utaztunk. Antalfalván leszálltunk, és onnan gyalog mentünk, vittük a kis cuccainkat, melyekben szerepeltünk. A férjem, Jancsi mindent megörökített, ő filmezett is, minden dokumentációt elrakott, és ebből készít most a Petőfi Kör kiállítást.

Fotók forrása: Az alany archívumából

* Nekem úgy tűnik, nagyon összetartóak voltak, mert több házaspár is bekapcsolódott ebbe a tevékenységbe.

– Igen, itt volt a Lábadi házaspár, a Lénárt Jóciék, nem is jut mindenki eszembe, igen nagy volt a baráti körünk. Mindenki részt vett az előadásban, mert Jancsi úgy osztotta ki a szerepeket, hogy az mindenkinek megfeleljen. Azt vallotta, ha jól ki van osztva a szerep, az már félsiker. Mi rendszerint zenés műveket játszottunk, és aki kevésbé tudott énekelni, kisegítettük.

* Milyen érdekes élményeik voltak még, melyeket megosztana velünk?

– Történt egyszer, hogy ugyancsak vonattal mentünk egy fellépésre, Rapos néni pedig abban az időben járt a piacra, és mondta nekünk, hogy mi csak menjünk, ő majd jön a következő vonattal, egy kicsit később. Oda is értünk, megjött Rapos néni, de lemaradt a férje, Jóci bácsi. Éppen akkor játszottuk a Karikagyűrű című népszínművet, és nem volt mit tenni, mivel Jóci bácsi nem került elő. Velünk jött Varga Pista, az újságíró, a „fekete” Varga Pista, ő ugrott be helyette. Közeledett az előadás időpontja, és elmagyarázták neki a szerepét, egy cigányt kellett játszani. Pista beugrott, le is ment az előadás, és akkor érkezett meg Rapos Józsi bácsi. Maris néni, a felesége jól elkerekítette, amikor befutott, mert olyan szókimondó asszony volt. Rengeteget utaztunk. Egy előadás 32 próbával készült el, ez mindig így volt, majd következett a bemutató Muzslyán, azután turnéztunk. Egy-egy darabbal az egész Vajdaságot beutaztuk. Volt, amikor mentünk szombaton is, meg vasárnap is szerepelni, és nem is volt nehéz. Pedig akkor még jómagam is dolgoztam, és volt kerti munka is a ház körül. De most már nem bírnám az éjszakázást!

* Említette, hogy a párja mindent megörökített.

– Szinte mindent lefilmezett. Amikor bemutatónk volt, valakit megkért, hogy filmezzen. Azok is megvannak, és a vendégszereplések is. 

* Ön szerint melyik volt a legérdekesebb, legemlékezetesebb vagy legjobb színdarab, melyet előadtak?

– Amikor még nagyon amatőr színrendezők voltak, Katona bácsi meg Rapos bácsi, abban az időben nem voltak olyan színvonalasak az estek. Aztán megkötötték a testvérvárosi szerződést Békéscsaba és Nagybecskerek között, jött Magyarországról Csende Béla, aki segített az egyik darab rendezésében, és Máté Lajos táncmester is foglalkozott velünk. Akkor kezdtük ezeket a modern darabokat játszani, fölvettük a zenét, mert eleinte élesben ment az ének. A zenekar is ott volt, és mi mikrofonnal énekeltünk, meg táncoltunk. A legsikeresebb darabok voltak a Ne szóljatok bele! vagy az Isten véled, édes Piroskám! Ezekkel eljutottunk Magyarországra, három-négy helyen is bemutattuk őket, és jött a rendező, aki besegített, meg a színészek megnézni az előadást, és azt mondták, a miénk jobb volt, mint az övék. Megcsináltuk még a Miniszterné című előadást meg a Válogatós lányt, ez utóbbiban én játszottam a főszerepet. Aztán kezdtünk menni a szemlékre ezekkel az új darabokkal, és mindig hoztuk az elismeréseket Muzslyának.

* Bizonyára nagyon büszkék voltak az elért eredményeikre.

– Persze, nagyon jólesett, hogy elismerték a munkánkat. Én nem akarok dicsekedni, de kétszer-háromszor engem választottak a legjobb vajdasági amatőr színésznőnek. Jancsit meg számtalanszor díjazták, szinte minden rendezéséért és főszerepéért kapott elismerést. Emlékszem, voltunk lent, Koszovón, Prizrenben szerepelni, ahol a Válogatós lányt mutattuk be. Sövényházi tanító bácsi volt a Petőfi elnöke, aki kiment az első fölvonás előtt a függöny elé, és elmesélte a közönségnek szerbül, miről szól a darab. Ugyanezt megtette a második meg a harmadik felvonásnál, a közönség így értette a darabot, mindenki nevetett és sokat tapsolt. 

* Képzésekre is jártak?

– Igen, a helyünkbe jöttek a békéscsabaiak, tőlük sokat tanultunk, a Miniszterné előadásnál Újvidékről érkezett egy rendező, vele néha akár hajnalig is dolgoztunk. Abban az időben elég sok áldozatot hoztunk a siker érdekében. Volt olyan időszak, amikor Jancsi járt Újvidékre, meg én is mentem vele ezekre a kurzusokra minden hétvégén. Hónapokig tartott, és én is tanultam valamit, mert ott voltam. Utána kezdett ő rendezni, és aztán már nem hívtak profi rendezőket, hanem ő rendezett mindig, és szép sikerei voltak.

* Abban az időben hányan voltak a színpadon?

– Körülbelül 25-en, amikor mindenki jelen volt. Előfordult, hogy két színdarab ment egyszerre, mert annyi szereplő volt. Két részre osztottuk magunkat, és két színdarabot próbáltunk. Emlékszem, egy időben készült a Fatányér című darab és a Dankó Pista.

* Minden előadás a nép szórakoztatásáról szólt, de mindannyian jól érezték magukat…

– Erre áldoztuk a szabadidőnket. Munkaviszonyban voltunk, a háztartást is kellett vezetni, volt kert, az is ránk várt, meg este próba. Föláldoztuk a fiatalságunkat, mert szerettük a színészkedést, és én úgy gondolom, tehetségesek is voltunk. Mert nem lehetett volna ennyi mindent elérni tehetség nélkül, a zsűri nemhiába ítélte nekünk a díjakat.

Balázs Márta arról is mesélt, hogy volt olyan eset, amikor takarítottak, meg közös erővel kimeszelték a Petőfit. Ezért a jutalmuk egy háromnapos, đerdapi kirándulás volt. Ez is meg van örökítve filmen. Tehát elmondható róluk, hogy mindenesek voltak. Mindent megtettek a közösségért.