November 2-án a vajdasági magyarság nemcsak elhunyt szeretteire emlékezik, hanem egy olyan történelmi tragédiára is, amelyről évtizedekig tilos volt még beszélni is. Az 1944—45-ös megtorlások áldozatai közül ezrek nyugszanak jelöletlen tömegsírokban, miközben családjuk fél évszázadon át csak otthon, a négy fal között mert beszélni a rettegés napjairól. Dr. Forró Lajos történész személyes és nemzeti traumáról, megbékélésről és arról beszélt lapunknak, miért nem tud addig megnyugodni, amíg nem temetheti el a nagyapját.
Forró Lajos történésznek az édesapja mondta el, hogyan kínozták meg és gyilkolták meg a nagyapját. Lajos akkor gyűlöletet érzett a felmenőjét kivégző nemzet minden tagja iránt, de csak rövid ideig. Belátta, hogy ha gyűlölködik, semmivel sem különb a gyilkosoknál. A történész örül annak, hogy megtörtént a rehabilitálás, eltörölték a kollektív bűnösséget, és a magyar meg a szerb nép békét kötött. Mint mondja, ebben elvitathatatlan érdeme van a néhai Pásztor Istvánnak, valamint fiának, dr. Pásztor Bálintnak, aki folytatja a munkát, és konkrét lépéseket tesz annak érdekében, hogy méltó módon emlékezhessünk az 1944—45-ös áldozatokra, valamint tisztelettel adózzunk az 1941-ben megölt ártatlanok emléke előtt is.
A rettegés időszaka volt Tito tudtával és beleegyezésével
— A II. világháború után a szovjet hadsereg, majd a partizánok bevonulásával több hónapos rémuralom kezdődött meg az itt élő magyarság számára — de nemcsak a magyarok, hanem a németek és a nem baloldali érzelmű emberek körében is. Számunkra, magyarok számára ez az időszak különösen súlyos volt. Sokan bosszúként emlegetik mindezt a magyar hadsereg által elkövetett bűntettek miatt, de ezt cáfolni szoktam, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akik valóban bűnöket követtek el, a magyar hadsereggel együtt távoztak. Itt egy tudatos, tervszerű népirtás zajlott a magyarság ellen. Rukovina, a katonai közigazgatás parancsnoka kijelentette, hogy a cél a szláv jelleg megőrzése. A munkaképes férfilakosságot tizennyolc év felett likvidálták — például Adorjánon véletlenszerűen kiválasztottak ötven embert, levitték a Tisza-partra, és kivégezték őket. Pontos számokat máig nem tudunk, de nemcsak a kivégzettek voltak áldozatok, hanem a számos csonka család is, ahol a gyerekek abban a tudatban nőttek fel, hogy a szüleiket háborús bűnösnek nyilvánították. Nőket és gyerekeket is meggyilkoltak. Erre emlékezünk azóta, hogy a két elnök megegyezett: ma már szabadon emlékezhetünk az áldozatainkra — ehhez azonban ötven évnek kellett eltelnie. Két generáció nőtt fel úgy, hogy a nagyapát háborús bűnösként tartották számon. Ezt a traumát a vajdasági magyarság máig sem heverte ki. Gondoljunk csak Csúrogra, ahol még a csecsemőket is háborús bűnösnek nyilvánították. Mindez egy tudatos, előre megtervezett népirtás része volt, mely Tito tudtával és beleegyezésével történt. Ezek olyan mély traumák, amelyek évtizedekre meghatározták családok, feleségek és gyerekek sorsát. Nem tudtuk feldolgozni, mert nem beszélhettünk róla.
* Folyamatosak a kutatások, például Szabadkán, a Zentai úti temetőben évről évre új nevek kerülnek fel az emlékműre. Mekkora lehet az áldozatok száma?
— Nagyon széles a skála, melyen az áldozatok száma mozog. De mi számít áldozatnak? Áldozat-e Kovács István felesége, akinek a férje elmenekült, és akit Martonoson a szovjet katonák tucatszámra erőszakoltak meg? Áldozat-e az az anya a tizenkét éves kislányával Zentán, akinek a férje szintén elmenekült, és akihez a partizánok hétről hétre kijártak a tanyájára, minden alkalommal megerőszakolva őt és a gyermekét is? A traumát nem tudták feldolgozni, és felakasztották magukat. Amikor levágták őket a kötélről, úgy kellett szétfeszíteni az összekulcsolt kezüket. Áldozat az én édesapám is, aki tizenkét éves volt, amikor megölték az apját, majd amikor sorban állt a boltban, az üzletvezető kilökte, mert „háborús bűnös gyereke”. Ha ők is áldozatok, akkor körülbelül 100 000 ember életét érintette közvetlen családi trauma az 1944-beli események kapcsán.
„Senkit sem gyűlölök”
* A II. világháború borzalmairól sokáig nem volt szabad beszélni. Neked mikor mesélték el a felmenőid a családi tragédiát?
— Amikor már nagyobb voltam. Az édesapám mindig azt mondta, azért nem beszélt korábban a nagyapám meggyilkolásáról, hogy ne ültesse el bennem a gyűlöletet. Utólag visszagondolva, jól tette. Amikor megtudtam, hogy a nagyapámat brutálisan megölték, kiverték a szemét, megszurkálták rohamkéssel, volt egy időszakom, amikor mindenkit gyűlöltem, aki ahhoz a nemzethez tartozott. Kellett idő, hogy józanabbul lássam mindezt. És kellett az is, hogy történész, kutató legyek. Eljutottam odáig, hogy senkit sem gyűlölök, pontosan azért nem, mert ha én is gyűlölködnék, akkor miben különböznék a gyilkosoktól?
Kötelező hallgatás és amnézia
* A világégés után a jugoszláv kommunista rendszer hogyan kezelte ezt a témát? Hallgattak?
— Volt szerencsém bejutni az újvidéki levéltárba, és megnéztem az ott fellelhető iratokat, melyek erről szólnak. A partizánok dokumentálták a likvidálásokat, jelentéseket küldtek a felsőbb szerveknek arról, hogy hol és hány magyart öltek meg. Később azonban a hatalom úgy tett, mintha minderről nem tudna. Ennek oka abban keresendő, hogy amikor eldőlt, a magyarság nem kerül a németek sorsára, nem űznek el bennünket, akkor változás következett be a kommunikációban. Kötelező hallgatásra és amnéziára ítélték az itt élő magyarságot. Ha hajlandó volt elfelejteni a vele szemben elkövetett népirtást, és nem beszélni róla, akkor a Tito-rendszer lehetőséget kínált a boldogulásra. Sajnos úgy érzem, hogy a ránk erőltetett amnézia részben a mai napig tart.
A megbékélés
* Hosszú ideig nem lehetett szervezetten emlékezni, a mécseseket is csak titokban lehetett meggyújtani a tömegsírnál.
— Hogy ez változhasson, kellett egyfajta politikai nyitás a két nép között. A szerb és a magyar nép legutóbb Hunyadi mellett harcolt együtt. Ezért tartom fontosnak azt a megállapodást, amely a két elnök között született. Ez lehetővé tette, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, és ebben megkerülhetetlen a magyar és a szerb politika találkozása. Megkerülhetetlen a VMSZ is, személy szerint Pásztor István, majd később dr. Pásztor Bálint közreműködése. Ma már lehet beszélni és emlékezni. De Szerbiának van még egy adóssága, előbb-utóbb szembe kell nézni a múlttal, és el kell temetni az áldozatokat. Amikor Martonoson járok, mindig eszembe jut, hogy a nagyapám a töltésnél van elásva. 2008 óta van papírom arról, hogy a nagyapám ártatlan, a szerb bíróság rehabilitálta. Joggal kérdezem: Miért van mégis a töltés mellett elásva? Miért nem temethetem el a temetőben, és miért nem tehetek egy szál virágot a sírjára? Az áldozatokat el kell temetni, csak akkor tudunk túllépni. Addig nem fogok megnyugodni, amíg el nem temettem a nagyapámat. Örülnék, ha ezt a nehéz terhet nem kellene a fiamra átruháznom, hanem pontot tehetnék a végére azzal, hogy eltemetem a nagyapámat.
* A Tito-nosztalgia ma is tapasztalható. Ez mivel magyarázható? Azzal, hogy az emberek nem tudták, mi történt a szomszéd faluban?
— Valóban él és virágzik a Tito-nosztalgia. Úgy gondolom, ez elsősorban azokra az emberekre jellemző, akik valójában nem ismerik mindazokat a dolgokat, amelyeket a Tito-rendszer elkövetett. Valószínűleg a nosztalgia része az is, hogy később javult a magyarság helyzete, és a rendszer bizonyos fokú boldogulási lehetőséget is engedett. Sokan azonban elfelejtették, hogy voltak áldozatok. Nagyon helytelennek tartom a ne is beszéljünk róla, kár róla beszélni viszonyulást. A magam részéről értetlenül állok a Tito-nosztalgia előtt, de úgy gondolom, hogy sok esetben ez valójában nem is a Tito és a rendszere iránti nosztalgia, csupán az elmúlt fiatalság siratása.
