Évek múltak el, mire ráeszméltem, hogy a rovat majdnem minden szereplőjének hálával tartozom, mert valamennyiük történetéből — idős korom ellenére —sokat tanultam. Mindenekelőtt azt, hogy oda kell figyelnünk saját értékrendünk helyénvalóságára, és alkalomadtán újra is gondolhatjuk, hogy fel tudjuk mérni a körülöttünk élők helyzetét. A horgosi tanyavilág egyik középkorú asszonyának sorsa külön súllyal esett az én értékelő mérlegemre. Talán az olvasó is igazat ad majd nekem.
— Alig kaptam szabadnapot, a sok eső miatt annyi a munka a földeken, hogy a gazdák legszívesebben éjjel-nappal dolgoznának, ha volna annyi erejük — mondja a szerényen, de kifogástalanul tisztán öltözött, középkorú asszony, és kérges ujjaival szorosan összefogja nyitott táskáját. — Elromlott ez a vacak cipzár, amikor elindultam, de nem volt időm visszamenni táskát cserélni, rohanni kellett a buszra, mert most ritkábbak a járatok. A gyógyszert, melyet kiírt az orvos, csak a városban tudom megvenni, és ezt a vásárlást nem merem Józsira bízni, pedig annyira megbízható, hogy az már nem is emberi. De mindig attól félek, hogy valaki majd valami sértőt mond neki, és akkor nagyon szomorú, pontosabban depresszív lesz, napokig nem lehet vele normálisan beszélni. Hogy ki a Józsi?! Nem, nem a férjem, nekem nincs férjem, csak két gyerekem. Pontosabban három, mert Józsit úgy „örököltem” a kórházban, amikor a fiamat szültem.
Igazából azt sem tudom, kik voltak a szüleim, és azt sem, hogy valamelyik közülük él-e még. Anyám állítólagos nővére, aki felnevelt, azt mondta, amikor az anyám visszajött Bánátból, ahova férjhez ment, azt mondta otthon, hogy a férje nyomtalanul eltűnt, amikor megszülettem. Napokig keresték, és állítólag a határszervek jelentették, hogy a közzétett fénykép alapján az illető három nappal korábban átlépte a határt. Soha többet senki sem hallott róla. Néhány hónap múlva anya ugyanígy tűnt el, és én ott maradtam a népes rokonsággal. Azt hiszem, hat gyerekük volt a tantiéknak, de nem vagyok benne egészen biztos, mert a szomszéd roma család gyerekei is gyakran ott ettek és aludtak náluk. Úgy nőttem fel, hogy sosem tudtam, pontosan kik tartoznak a családhoz. Csak négy elemit fejeztem be — nemcsak én, hanem valamennyi gyerek a házból —, és tízéves voltam, amikor „dolgozni” kezdtem. Ez abból állt, hogy hetipiaci napokon, meg amikor mise volt, a templomban oda álltam, ahol a legtöbb ember volt, és kéregettem. Persze az adományokat a tantinak kellett odaadni. Tizenhat éves voltam, amikor elszöktem hazulról. Újvidékre mentem, fogalmam sem volt, milyen az a város, csak a nevét tudtam. Tudja, mi, romák megérezzük, hogy hol húzhatjuk meg magunkat biztonságosan, hát ez az ösztön mentett meg engem abban a marha nagy városban. Ott ismertem meg a lányom apját, és még nem voltam tizennyolc éves, amikor szültem. De a férfi felesége, akivel volt már három gyereke, elzavart a környékről, a kislányom alig volt néhány hónapos. Egy ideig tengődtem, aztán úgy gondoltam, Verbászt ismerem — és oda mentem. Ott éltem egy idős házaspárnál, mely úgy szedett fel a vasútállomáson. Nagyon rendesek voltak, életemben először beszéltek hozzám úgy, mint egy emberhez, és a lányomat is nagyon szerették. Önzetlenül segítettek rajtam, hiszen én semmit sem tudtam. Etelka néni tanított meg imádkozni, főzni, rendesen és rendszeresen tisztálkodni. Egy régi sváb házban laktak, és amikor Gyuri bácsi meghalt, jelentkeztek valamilyen rokonok, és Etelka néninek ki kellett hurcolkodnia az udvari lakásból. Volt neki valahol a közeli falvak egyikében egy távoli rokona, az eljött érte, és magával vitte. Én a lányommal ismét az utcán voltam. De már másként néztem a világra, úgy éreztem, nekem is jogom van úgy élni, mint a többi embernek. És elhatároztam, hogy férjhez megyek, dolgozni kezdek rendes munkahelyen, és olyan leszek, mint minden átlagos férjes asszony. Dolgozni kezdtem egy kisvállalatban, eleinte takarítottam. A lányomra az egyik idős szomszédasszony vigyázott, akinek volt egy sánta fia. Ő lett néhány hónap múlva a férjem. Rendes, normális ember volt, aki engem és a lányomat is emberszámba vett.
Terhes maradtam, és megszültem a fiamat — a terhesség hetedik hónapjában, amikor a férjemet halálra zúzta egy hatalmas, viharban kidőlt platánfa. Több mint egy hónapot voltam a kicsivel a kórházban, ott ismertem meg Józsit, akinek valamilyen fogyatékossága van. De egy jóravaló, szófogadó, ragaszkodó, tizenhat éves fiú, akinek senkije sem volt, úgy hozták be a járókelők a kórházba, és senki sem kereste. Amikor a fiammal hazaengedtek, Józsi velünk jött. És azóta velünk él, ő vigyáz a gyerekekre, amikor dolgozom. És úgy ragaszkodik hozzájuk, mintha testvérek volnának. Én dolgozom, Józsi után kapok valamennyi segélyt. Van lakásunk, benne minden, amire szükségünk van. Azt nem lehet elmondani, Józsi mennyire ragaszkodik a gyerekekhez, hogyan kényezteti őket. Ha figyelmeztetem, mindig azt mondja: tudod, a gyerekeknek szeretetből sosem elég. És én első szóra elhittem ezt neki. Mert ő és én is szeretet nélkül nőttünk fel.
