home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Szeretet és nem áldozat
Perisity Irma
2019.12.22.
LXXIV. évf. 50. szám
Szeretet és nem áldozat

Válás után nem csak az anyák, olykor az apák is egyedül nevelik gyermekeiket. Igaz, kevesebben, de vannak. És olyan is akad, aki nyilvánosan szólna az életéről. Mint például M., aki a telefonban olyan tartózkodó volt, hogy azt hittem, a beszélgetés vakvágányra fut majd. De nem így történt.

— Nagyon sokat gondolkodtam azon, jelentkezzek-e beszélgetésre — mondja őszintén a középkorú férfi. — Régóta olvasom a rovatot, és úgy éreztem, szólni kell a gyermekeiket egyedül nevelő apákról is, hiszen semmivel sem könnyebb az életük, mint az ilyen anyáké. Ráadásul őket a környezetük egy kicsit ki is nézi, mintha legalábbis természetellenes volna, hogy egy apa szívén viseli gyermekei sorsát. Az anyák biztosan talpraesettebbek ebben a feladatban, de azt figyelembe kell venni, hogy nálunk ősrégi íratlan szabály, hogy a válás után a gyermeknevelés az anya dolga. Valahogy így természetes. Az én esetemben nemcsak egy félresikerült házasságról van szó, hanem ennél sokkal többről. Az esetem összetettebb és, mondhatom, szomorúbb is.

Az édesanyám özvegyen maradt, amikor még iskolába sem jártam. Többé nem ment férjhez, rengeteget dolgozott a kétholdnyi háztáji földön, a termésfölösleget piacon értékesítette. Ezenkívül nagyon szépen hímezett, faluhelyen ezzel még ma is jól lehet keresni, hiszen a gazdagabb, eladósorban levő lányok kelengyéjét még ma is sokszor kihímezik. Mindig azt mondta, ha bármit szeretnék, de úgy érzem, hogy az nem a mi zsebünknek való, bátran szóljak, ő azért van, hogy én boldog legyek. Nagyon jól megvoltunk egymással. Engem már gyermekként vonzottak a fémből készült dísztárgyak, valamilyen erőt éreztem bennük. Az általános iskola után szakközépiskolába iratkoztam, aranyműves vagyok, de nem sokat dolgoztam a szakmámban. A gyárban ismertem meg a feleségemet is, aki a gyári kantinban dolgozott felszolgálóként. Egy kicsit szeles volt a viselkedése, de ügyes volt, mosolygós és nagyon szemrevaló. Udvarolni kezdtem neki, és egy év múlva megtartottuk az esküvőt. Anyám kérte, hogy ne hagyjuk magára, van elég hely a családi házban. Így is lett. Eleinte minden rendben volt. Megjött az első gyerek, a fiunk, olyan volt, mint egy vasgyúró: pirospozsgás, pufók, egészséges. Mondtam anyámnak, hagyjon fel a kertészkedéssel, vigyázzon az unokára, nekünk már az is segítség. A következő évben megszületett a lányunk, és a bajok ekkor kezdődtek. Pontosabban ekkor kerültek napvilágra.

A feleségem egyre furcsábban viselkedett, nagyon idegesítették a gyerekek. Ha a baba éjjel sírt, mindig anyám kelt fel hozzá. Egy alkalommal a párom sétálni ment a gyerekekkel, és a mesterséges tó partján többek szeme láttára a vízbe dobta a hároméves fiunkat. Tettét azzal magyarázta, hogy be akarta bizonyítani a horgászoknak, hogy a pici gyerekek maguktól tudnak úszni. A fiunkat az egyik idős pecás mentette ki a vízből. Egyre gyorsabban romlott a feleségem állapota, egyre gyakrabban voltak zavaros pillanatai. Sokszor azt sem tudta, hol van, illetve kicsoda. Az orvosok megállapították, hogy már gyermekkorában volt valamilyen mentális betegsége, és a szülés ezt csak felszínre hozta. Anyósomék ezt tagadták, szerintük én meg az anyám tettük tönkre a lányukat. Végül elváltunk, a két gyereket a bíróság nekem ítélte. Néhány hónap múlva a volt feleségem zárt osztályra került.

Újra kellett rendeznem az életemet. Elhagytam a szakmát, mert anyám már nem bírta erővel a két pici gyerek ellátását, így megkezdtem a gyermekeit egyedül nevelő apák életét. Főleg napszámba jártam, és amikor a gyerekek iskolások voltak, sokszor őket is magammal vittem, hogy anyám tudjon egy kicsit pihenni. Kínkeserves időszak volt ez, miközben a kicsik nőttek, és példás, illedelmes, segítőkész, jól tanuló gyerekekké váltak. Anyósomék a válás után egyetlen alkalommal sem jöttek látogatóba, de az unokákat sem hívták magukhoz. Amikor a fiam nagykorú lett, kértem, hogy látogassa meg a nagyszülőket. Bár ne tettem volna! Fogalmam sincs, mi történt azon a napon, de a fiam teljesen megváltozott. A gyerekeim pontosan tudták, mi történt az anyjukkal, azt is, hogy intézetben halt meg, de a szülei bennünket nem értesítettek a temetésről, így nem voltak ott. Ma sem értem, hogyan, de elhitették a már felnőtt gyerekemmel, hogy az anyjuk sorsáért én vagyok a felelős. Eleinte a fiam csak úgy néha szúrt szíven egy-egy megjegyzéssel, de amikor megnősült, a felesége is „besegített”, és elkezdett utálni. Hiába voltak a beszélgetések, a lányom könyörgése, a fiam ma is megszállottként hiszi, hogy az anyja miattam halt meg. Hogy fáj-e a viselkedése? Tudja, én a velük töltött éveket nem tekintem áldozatnak. Már a születésükkor imádtam őket, és ez a szeretet nem alszik ki a szívemben, amíg csak élek. A tény, hogy egyedül neveltem őket, talán csak fokozza ezt az érzést, de soha egyetlen szóval sem teszek szemrehányást a fiamnak. Egyszer talán majd ő is rájön, hogy tévedett, de nekem ez semmit sem számít, mert én őt is feltétel nélkül szeretem.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..