Szeretem a feleségem

Szeretem a feleségem

Teljesen mindennapi — s ha szívből jön, még megható is — a címbeli vallomás. Igaz, ebből nem derül ki, az interjúalanyom hány alkalommal vitte a feleségét az anyakönyvvezető elé, hogy állítását hivatalosan is megerősítse. Az meg főleg nem derül ki, mi ennek a hozadéka. A férfi szerint mindaz, ami a címben rejlik, kalandossá tette az életet, legalábbis az övét. A gyermekei nevében nem beszél.

— Ne gondolja, hogy ezt a vallomást gúnyolódásnak szánom — mondja a hatvan körüli férfi. — Valóban szeretem őt, pedig mindenki egy olyan alamuszi, tehetetlen teremtésnek tartja, aki csak panaszkodni, siránkozni tud. De én ismerem azt az oldalát is, amely miatt sokszor csodálom, sőt, irigylem is a talpraesettségét.

Egy bácskai kisvárosban születtünk, ahol mindenki mindenkiről tud mindent. Az ő szülei gyári munkások voltak, korán reggel busszal utaztak a közeli városba, és késő délután értek haza. A feleségemre és a két évvel fiatalabb húgára az apai, özvegy nagymama vigyázott, már amennyire az erejéből tellett. A feleségem ötéves volt, amikor az anyja egy napon nem ment haza. A munkahelyén összemelegedett egy kollégájával, néhány hónap alatt elvált a férjétől, és a lányokkal a városba költözött. Egy idő múlva a nejem apja is itt hagyta a kisvárost, és a vállalattól kapott lakásban rendezte be az életét. A két kislány időnként látogatóba járt hozzá.

Az elköltözésük után nagyon szomorú voltam, mert vele lehetett a legizgalmasabb játékokat játszani: ügyes volt, ravasz, gyors, és sosem pukkadozott, mint más kislányok. Amikor az anyja ismét férjhez ment, ők az apjukkal maradtak, és ezért a gyerekek sokat voltak az apai nagymamánál. Én másfél évvel vagyok idősebb a feleségemnél. A középiskola második osztályába jártam, amikor ő nyolcadikos volt. Ekkor maradt terhes. Mondhatom, mindketten megrémültünk, nem tudtuk, mi ilyenkor a teendő. Emlékszem, a nejem legnagyobb gondja az volt, hogy nem tud paprikást főzni, ezért nem mehet férjhez, férj nélkül pedig egy lány nem lehet anya. Akkoriban nősült újra az apja, az új párja pedig egy igazán megértő asszony volt, aki vállalta az anyuka szerepét, és ő járta körbe mindkét családot. Így született meg a döntés, hogy a baba világra jön, és ha nagykorú leszek, megesküdünk. Megszületett a lányom, akinek már két gyereke van, az egyik most indult középiskolába.

Amint nagykorú lettem, megtartottuk az esküvőt, a feleségem mostohaanyjának hála még egy kis lakodalmunk is volt. Az én szüleimnél kaptunk egy szoba-konyhás lakást az udvarban, és minden jó lett volna, ha dolgozunk. De csak én tettem így, viszont nem állandó munkahelyen, ezért nagyon nehéz volt. A feleségem olyan ügyesen „adta el” a szegénységünket, hogy mindig kaptunk valahonnan segélycsomagot. Nekem sokszor kellemetlen volt, de ő azt mondta: kétféle bolond van, az egyik, aki adja, a másik, aki szégyelli elvenni. Aztán több munkással együtt Ausztriában kaptam munkát. Valaki azt tanácsolta, váljunk el, akkor majd a feleségem — mint gyermekét egyedül nevelő anya — segélyt igényelhet. Így is lett, elváltunk, de csak a formaság kedvéért. És valóban kapott segélyt, amikor elmentem. Persze én is küldtem haza pénzt, azt hiszem, semmiben sem szenvedett hiányt a kislány. Öt hónap múlva jöttem haza először, két hétig voltam itthon, majd nem sokkal később a feleségem értesített, hogy terhes. Hazautaztam három napra, ismét megesküdtünk, hogy a gyereknek hivatalosan is legyen apja. Megszületett a fiunk, de néhány hónap múlva ismét arra a következtetésre jutottunk, hogy jobb, ha válunk, mert abból hasznunk is akad. Hogy ne szaporítsam a szót, még két alkalommal váltunk el, és összesen ötször kötöttünk házasságot.

Évekkel később tudtam meg, véletlenül, hogy az öt gyerek közül csak három az enyém. Amikor ezt számonkértem, azt mondta, néha adni is kellett valamit, hogy kapjunk — segélyt! És jött a költségvetési kimutatásával, mely szerint a segélynek köszönhetően épült fel a szoba-konyha helyén egy háromszobás, összkomfortos lakás, illetve jártak a gyerekek középiskolába. A feleségem még a szüleimet is segítette, ápolta őket. Tudom, hogy a történetünk eltér a megszokottól, biztosan sok a tetteinkben a kivetnivaló is, de én szeretem a feleségemet. Talán el sem hiszi, de az akarom is, nem is házasságunk negyven éve alatt talán egyszer sem veszekedtünk. Megmondom őszintén, az én mulyának tartott feleségem olyan ügyesen színészkedte végig az életet, hogy bármelyik sztár megirigyelhetné. És abból, amit tett, senkinek sem keletkezett kára. Vitatkozhatnánk erkölcsről, szülői példamutatásról, de mondja, hány olyan családot ismer, ahol dúskálnak az anyagiakban, a gyerekek mégis az utcán nevelkednek? A mieink udvariasak, szorgalmasak és szófogadóak. Büszke vagyok rájuk, mind az ötre. És sokszor, ha a feleségem nem veszi észre, fürkészem az arcát, és próbálom megfejteni, hogyan tudta úgy irányítani az életünket, hogy még most is szeretem.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Szeretem a feleségem
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.07.
  • LXXIV. évfolyam 44. szám
Szeretem a feleségem
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink