* Több mint húsz éven át vízilabdáztál, hosszú éveken keresztül a szerbiai női válogatott meghatározó játékosa voltál, majd később játékvezetőként is tevékenykedtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a sportággal?

– Kilencévesen kezdtem vízilabdázni. Egy idősebb lányismerősöm szólt, hogy Czabafy Elemér – Öcsi bácsi vezetésével utánpótláscsapat alakul a Zenta Vízilabdaklubban. A Halászcsárdán nevelkedtem, a nyarakat lent töltöttük a családdal, így az úszás elsajátítása természetes volt számomra. Öcsi bácsival tizenöten kezdtük a munkát, az évek során azonban elég sokan lemorzsolódtak. Középiskolás voltam, amikor az országban ismét megszervezték a női bajnokságot, melybe Tóth László – Cila vezetésével mi is bekapcsolódtunk. Kezdetben a mezőny végén kullogtunk, majd középiskolás éveim végére kialakult egy ütőképes csapat. A bajnokságban többnyire a második helyen végeztünk, és szerepelhettünk a LEN-kupában is, melyben az Olaszországban rendezett első fordulóból továbbjutottunk a szentesi második tornára. Azt hiszem, ez volt a zentai vízilabdázás aranykora, hiszen a férficsapat is remekelt, és megnyerte a másodosztálynak megfelelő Nyári Ligát. Nagyon sajnálom, hogy pályafutásom során egyetlen országos bajnoki címet sem nyertünk a felnőttcsapattal, de ebben a játékvezetésnek és az akkori politikának is nagy szerepe volt. A döntő első mérkőzését Zentán kellett volna játszanunk, a Crvena zvezda azonban az időjárási viszonyokra hivatkozva ebbe nem egyezett bele, így a meccset a döntő napján át kellett helyezni Szabadkára. Ezzel elveszítettük a hazai pálya előnyét. A két győzelemig tartó párharc második felvonásán Belgrádban már könnyebb dolga volt a Zvezda csapatának. Tíz éven át, 2006 és 2016 között válogatott kerettag voltam. A nemzeti csapatban számos alkalommal szerepeltem, egyebek között játszottam a 2014-beli Európa-bajnokságra való kijutásért vívott selejtezőn a franciaországi Lille-ben. Az aktív pályafutás lezárása után a küldöttek és a játékvezetők is biztattak, hogy próbáljam ki magam játékvezetőként, mert látnak bennem fantáziát, és szerintük jó érzékem van hozzá. Már állapotos voltam, amikor Nagykikindára utaztam vizsgázni, a kislányom pedig éppen betöltötte az első életévét, amikor 2018 végén felkértek, hogy a belgrádi nemzetközi női tornán fújjam a sípot. Mára a bíráskodás háttérbe szorult, mivel a mérkőzéseket hétvégén játsszák, a Sportvilág is vasárnap készül, és a kevés szabad szombatomat nem szívesen áldozom fel a játékvezetésért. A szerb szövetség élén változás történt, botrányok övezik a sikersportágat, többen bojkottálják a válogatottban való szereplést, a játékvezetőkre pedig a szokásosnál is nagyobb nyomás helyeződik. Nekem erre a stresszre nincs szükségem.

Erős Kincses Krisztina a Magyar Szó sportrovatának irodájában 

* Vízilabdázóként megfordult a fejedben, hogy egyszer sportújságíró leszel?

– Soha nem kacérkodtam a gondolattal, hogy sportújságíró legyek. Állatorvos szerettem volna lenni, amiről a szüleim és a környezetem végül lebeszéltek, de a természet és az állatok iránti szeretetem máig megmaradt. Főleg a második gyermekem születése előtt intenzíven foglalkoztam kutyákkal, kiállításokra jártunk, Európa egyik legszebb border collie fajtájú kutyája ma is az udvarunkban szaladgál. A szerkesztőségbe 2005-ben kerültem, amikor Újvidéken elkezdtem a jogi kart. A tizenhat oldalas Sportvilág mellékletbe tudósítókat kerestek, akiknek vasárnaponként főleg a hazai labdarúgóligák és a külföldi bajnokságok rendszerezésében kellett segíteniük. A mérkőzésekről szóló jelentéseket felvettem, lediktáltam a gépírónőnek, majd az anyagokat lapra kész állapotba hoztam. A sportrovat Újvidékről Zentára való költözésével kibővült a munkaköröm, és egyre több feladattal bíztak meg. 2012-2013 környékén nehéz helyzetbe került a Magyar Szó, a tiszteletdíjakat sem tudta fizetni, így az együttműködés rövid időre megszakadt. 2016-ban Csordás Árpád nyugdíjba vonulása és Török Arnold felmondása után generációváltás történt a sportrovatnál, és értesítettek, hogy szívesen látnának állandó munkatársként. Ekkor igazoltam végleg a sportrovathoz.

* Lassan két éve a napi lapszámok mellett a Sportvilágot is egyedül szerkeszted, és naponta írsz is a rovatba. Hogyan tudod úgy beosztani az időd, hogy mindenre jusson?

– A hobbimról nagyjából lemondtam, azt az egy szombatot pedig igyekszem a kislányommal, a kisfiammal és a férjemmel tölteni. A gyerekek könnyen feltalálják magukat, szeretnek kirándulni, és megismerni a világot. A nyolcéves lányom kézilabdázik, én pedig igyekszem minél több mérkőzésén jelen lenni, és háttértámogatást nyújtani számára. A négyéves kisfiam apával jár le az atlétikapályára, és már ismerkedik a sportággal.

* Melyik sportágról írsz a legszívesebben, és melyek azok, amelyekbe jobban bele kellett ásnod magad, amióta sportújságírással foglalkozol?

– Huszonkét évet játékosként, néhány esztendőt pedig játékvezetőként a vízilabdában töltöttem, így magától értetődő a válasz. Továbbra is nyitottak felém, a korábban kiépített kapcsolati háló ugyanis ma is megvan. Például a felnőttválogatott korábbi szövetségi kapitányát, Uroš Stevanovićot bármikor felhívhattam, hiszen ő 2009-ben a belgrádi Univerzijadán a női válogatott szövetségi kapitánya volt, melyben én is játszottam. A vízilabda bizonyos fokú intelligenciához kötött sportág, és abban a közegben sokkal könnyebb feltalálni magad. Laták Istvántól megörököltem a birkózást. Korábban sem állt távol tőlem ez a sportág, hiszen a nyolc évvel idősebb bátyám versenyeire rendszeresen jártunk, a ’90-es években pedig több edzőtáborban is ott voltunk. Az utóbbi években nagyon sokat változott a birkózás, és a versenyzőgárda is alaposan kicserélődött. Egyre jobban feltalálom magam ebben a sportágban is, de nincs is más választásom, mert helyettem nincs, aki a birkózással foglalkozzon.

A VMÚE ünnepségén az Év Újságírója díjjal (Szalai Attila felvétele)

* Mi az ismérve egy jó sportújságírónak?

– Az objektivitás nagyon fontos. Természetes, hogy mindenki szurkol valakinek, de az objektivitást meg kell őriznünk az írásainkban, nem szabad részrehajlónak lennünk.

* A VMÚE-től kapott rangos elismerés mire motivál a továbbiakban?

– Büszke vagyok rá, hogy éppen akkor vehettem át az Év Újságírója díjat, amikor a VMÚE Piszár Józsefet, sportrovatunk és a Sportvilág legendás sportújságíróját életműdíjjal tüntette ki. Szeretném továbbvinni ezt az irányvonalat, és a színvonalból sem szeretnék engedni, ami nem lesz egyszerű, hiszen szinte egyedül dolgozom, és nincs olyan feltörekvő fiatal, aki besegítene a munkámba. Külső munkatársaimra és nyugdíjas kollégámra, Csordás Árpádra mindig számíthatok, amiért nagyon hálás vagyok, mert nélkülük még nehezebb volna. Sajnos, a vajdasági magyar sportújságírásban nem látok utánpótlást. Időről időre feltűnnek kiváló tollú fiatal kollégák, de a sport iránt nem érdeklődnek. A sportújságírók külön kasztot képviselnek, a sportújságírás pedig rendkívül specifikus terület, hiszen sok mindenhez kell érteni, és valamelyest át kell látni a bel- és a külpolitikát is. Sportújságíróként sokkal könnyebb más témáról írni, mint az egyéb témákkal foglalkozó kollégáknak a sportról. Aki nincs benne nap mint nap a sport világában, az egyszerűen elveszik.

* Milyen céljaid és álmaid vannak a sportújságírás terén?

– Egyszer jó lenne kijutni egy olimpiára, hiszen ez sportolóként és sportújságíróként egyaránt nagy megtiszteltetés. Örülök annak, hogy a nagyobb vizes világeseményeket általában nálunk vagy valamelyik környező országban rendezik meg, ezekre ugyanis jóval könnyebb eljutni, mint egy labdarúgó-világbajnokságra vagy Bajnokok Ligája-döntőre. Szeretek a realitások talaján maradni a sportújságírást illetően is, és elégedettséggel tölt el, ha elutazhatok a közelebbi világversenyekre. A helyszíni tudósítás egészen más, mint amikor az irodában, a televízió előtt ülve készítjük el az anyagot. Ezért egy sportújságírónak ott kellene lennie a versenyeken és a mérkőzéseken, hiszen a sportesemények lényegét a helyszínről lehet igazán átadni, nem a számítógép elől – fejezte be a beszélgetést Erős Kincses Krisztina