home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Szerepcsere
Perisity Irma
2017.12.13.
LXXII. évf. 49. szám
Szerepcsere

A középkorú pár történetét hallva elállt a szavam.

Mivel az asszony kérésére került sor a beszélgetésre, eleinte azt hittem, a vele érkező idősebb férfi az apja. A szűkszavú úriember csak jóváhagyóan bólogatott az asszony szavaira, majd egy idő után, elnézést kérve, magunkra hagyott bennünket. Igazából ezután bontakozott ki a furcsa történet.

 

— Azt hiszem, az elejétől kezdve olvasom a rovatot. Ha jól emlékszem, akkor éppen egyetemista voltam — kezdi az asszony. — Tudom, hogy az interjúalanyok leggyakrabban névtelenül nyilatkoznak, és ez régebben nagyon bosszantott. Úgy gondoltam, ha az ember nyilvánosan akar beszélni az életéről, akkor igenis vállalja a nevét! Aztán ahogy bonyolódott az életem, idővel tökéletesen megértettem, hogy a szereplők miért ragaszkodnak az anonimitáshoz. Most én is arra kérem önt, úgy írja meg a történetemet, hogy holnap kimehessek a piacra anélkül, hogy összesúgnának a hátam mögött. Merthogy van miért suttogni. Lakhelyet is váltottunk már, de az ember nem menekülhet el önmagától. A sorsunk olyan, mint az árnyékunk: mindig ott van mögöttünk.

Az anyám nevelt fel, mert az apám néhány hónappal a születésem után meghalt. A szülei anyámat okolták a haláláért. Sok veszekedésre emlékszem a nagyszüleim és anyám között, illetve arra is, hogy anyámat faluszerte állandóan ócsárolták, pedig eleinte egyetlen férfi sem járt hozzánk. Azt hiszem, a sok megaláztatás és a jogtalan, alaptalan vádak olyan reakciót idéztek elő anyámban, amely a végén megpecsételte a sorsunkat. Kezdetben csak szórakozni járt, eközben pedig az anyai nagymamám vigyázott rám. Ő megpróbálta kordában tartani anya viselkedését, de sikertelenül. Mindennek az lett a vége, hogy apám szülei pert indítottak: be akarták bizonyítani, hogy anyám rossz szülő, és azt követelték, hogy a gyámjaim legyenek. Már iskolába jártam, amikor megszületett az ítélet, melynek értelmében anyámnál maradtam. Elsősorban azért, mert hozzáment egy ismerőséhez, és egy kissé visszafogta magát.

Anya férjét mindenki rendes embernek tartotta, habár egy kicsit furcsa természete volt. Viszont tisztelte anyámat, és engem is elfogadott. Nem született közös gyermekük. A középiskola befejezése után egyetemre kerültem, Újvidéken laktam, egy rokonnál. Harmadéves voltam, amikor édesanyám párja meghalt. Anya egy évig volt egyedül, majd újra férjhez ment. Az új mostohaapámat csak néhányszor láttam, amikor hazajöttem. Időközben megszereztem az egyetemi oklevelet, Újvidéken kaptam munkát, és ott ismerkedtem meg a leendő férjemmel is, aki történetesen a főnököm volt. Néhány hónapnyi ismeretség után előbb összeköltöztünk, és amikor terhes lettem, össze is házasodtunk. Egy aranyos fiunk született, majd nem sokkal ezután a párom elveszítette az állását, mert nem akart politizálni. Egy ideig ő vette át otthon a háziasszony szerepét, vigyázott a fiunkra, viszont egyetlen fizetés sajnos nem tudta fedezni a kiadásainkat. A férjem sem a városban, sem a környéken nem tudott állást találni, pedig jó szakember hírében állt. Egy hétvégi látogatás során anyám azt javasolta, hogy költözzünk haza, a szülővárosunkba, ő pedig majd igyekszik mindkettőnknek munkát találni. Néhány napig fontolgattuk a javaslatot, majd végül hazajöttünk.

Elsőként a férjem kezdett el dolgozni, igaz, nem a szakmájában. Néhány hónap múlva én is állást kaptam, és úgy látszott, minden jól alakul az életünkben. Vasárnaponként eljártunk anyához ebédre, hét közben én főztem, a fiunk nőtt, jó tanuló volt. Viszont éreztem, hogy valami nincs rendben, csak nem tudtam, mi a gond. Aztán három évvel ezelőtt egy napon, amikor hazaértem a munkából, az éjjeliszekrényen találtam egy levelet. A férjem azt írta, hogy anyámmal Magyarországra költöztek. Teljesen ki voltam borulva, egyszerűen nem tudtam megemészteni a történteket. Anyám férje volt az egyetlen ember, akivel beszélhettem az eseményekről, aki előtt szégyenkezés nélkül sírhattam. Anyámat nem akartam ócsárolni, mert nem szerettem volna, hogy az egyetemista fiam gyűlölettel gondoljon az apjára és a nagyanyjára. Nem volt könnyű feladat, és abban sem vagyok biztos, hogy jól csináltam. Sem a férjem, sem anyám nem adta be a válókeresetet, viszont most is együtt élnek, és van egy magánvállalatuk. Minden igyekezetem ellenére a fiam nem szívesen jár hozzájuk.

Itthon úgy rendeződött a helyzetünk, hogy anyám férje javaslatára a fiammal hozzáköltöztünk, a nagyi lakása pedig albérlet lett, hiszen ő időközben elhunyt. A tizennégy évnyi korkülönbség ellenére anyám férje és én összemelegedtünk, és kimondom hangosan: család lettünk. Hogy ez a szerepcsere mennyire erkölcsös vagy elítélendő, arról mindenkinek lehet véleménye. De szerintem ez csak akkor számít tárgyilagosnak, ha a bírálat megfogalmazója már járt hasonló cipőben. Ez egy cseppet sem könnyű, viszont az embernek tartoznia kell valakihez, akiben bízik, akinek hisz. Én csak ezt tettem.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..