Szerencselesőben

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Szerencselesőben

Az egész délutáni sétától kissé fáradtan és tikkadtan, az előadás kezdetére várva üldögéltünk nemrégiben a Pesti Magyar Színház előtt, amikor odajött hozzám a korombeli, csinos, magas hölgy. Rám mosolygott, köszönt, és a nevemen szólított. Visszaköszöntem ugyan, de bizonyára megérezte a hangomban a...

Az egész délutáni sétától kissé fáradtan és tikkadtan, az előadás kezdetére várva üldögéltünk nemrégiben a Pesti Magyar Színház előtt, amikor odajött hozzám a korombeli, csinos, magas hölgy. Rám mosolygott, köszönt, és a nevemen szólított. Visszaköszöntem ugyan, de bizonyára megérezte a hangomban a bizonytalanságot, mert rám kérdezett: megismerem-e. Az arca, a mosolya, a szeme, az egész lénye ismerős volt, de hirtelen nem tudtam volna megmondani, honnan. Egy osztályba jártunk - próbált segíteni, de ezzel még inkább összezavart, hiszen én valamilyen futó találkozásra gondoltam valamikor a múltban. Már az osztálytársaimra sem emlékeznék? Pedig valóban ugyanannak az osztálynak a padjait koptattuk egy rövid ideig az általános iskola végén, majd a középiskola kezdetén. Magyarországról jöttek az édesanyjával a szülőfalumba, így csöppent közénk. Néhány év múlva hallottam, visszaköltözött, azóta semmit sem tudtam róla. Gyorsan előkerítette a tárcájából az érettségiző lánya fotóját. Nekem könnyebb dolgom volt, mert az én lányom ott ült mellettem. A képről is, a padról is egy-egy ifjú hölgy nézett ránk huncutul, amilyenek mi lehettünk valamikor... Hivatkozhatnék most az eltelt évtizedekre, mégis csak annyit írok ide: Bocsáss meg nekem, Török Márta, legközelebb én leszek az első, aki rád köszön. Legyen az bárhol. Talán éppen az osztálytalálkozónkon, tudod, két év múlva harminc éve lesz, hogy elbúcsúztunk a csókai általános iskolától. Abban a néhány zavart percben nem kérdeztem meg az elérhetőségedet, de talán ott leszel.
Bizonyára le sem írtam volna ezt a kis történetet, hiszen annyi mindenkivel esik meg hasonló, ha nem keresem fel, és nem olvasok bele a Hét Nap internetes oldalán a Vendégkönyvünkbe. Nem tudom, közülünk, a lap újságírói közül hánynak jut ez eszébe, pedig nagyon tanulságos. Én is azért tettem, mert felhívták a figyelmemet, hogy ezeken az oldalakon az egyik vezércikkemről is vitatkoznak. Aztán örömmel tapasztaltam, hogy a Vendégkönyvbe írók - akik között vannak innen elszármazottak, sőt azok gyermekei, unokái, de olyanok is, akik sohasem éltek ezen a vidéken - nemcsak a lapról mondanak véleményt. Ezt a lehetőséget használják fel arra, hogy üzenjenek egymásnak, megkeressék a régen látott barátnőket, osztálytársakat, ismerősöket. Esetenként meg is találják egymást, ami engem, a kívülállót is jó érzéssel, megnyugvással töltött el.
Kellemes borzongással olvastam ezeket a sorokat, szinte el is felejtettem, mi volt az elsődleges célom, miért kattintottam rá éppen erre a rovatra. Aztán mégis megkerestem a rám vonatkozó mondatokat. Az egyik olvasó azzal vádol, hogy a nemrégiben megjelent, Magyarnak lenni című írásom csupa panasz. Most nem a versek ideje van, állítja, hanem a tetteké és az összefogásé, mert ,,a magyaroknak egy párt, egy eszme, egy vezető kell. Meg egy kis önzetlenség, kompromisszumokkal. Mindenkiért.” Egy másik olvasó a védelmébe vett, szerinte az írásom nem panasz, hanem felszólítás arra, hogy ,,kapjunk már észbe, mi történik a Délvidéken”. Köszönöm, mindkettőjüknek. És másoknak is, akik időnként visszajelzést küldenek, olvasnak, és megvan a véleményük. Jó is, rossz is. Mert nemcsak kedvező kritikákat kapok, ami nem is baj. A jó szándékú, segítőkész bírálatot, vagy azt, amelyből esetleg tanulhatok, mindig szívesen fogadom. Az viszont elszomorít, ha félreértenek. Esetleg szándékosan, mert állítom, ilyen is előfordul. Tudom, a vezércikk elsősorban nem arra szolgál, hogy itt válaszoljak az olvasói levelekre és magyarázkodni sem szeretek, de az bizonyos, hogy sohasem voltam híve az öncélú panaszkodásnak. Különösen nem a lap hasábjain. Én lennék az egyik legboldogabb, ha végre már bekövetkezne az a bizonyos és sokat emlegetett összefogás a délvidéki magyarok között. Most már nemcsak a pártok között, hanem minden szinten, mert máshol is gondok vannak. A tettek ideje egyébként nem most érkezett el, már sokkal-sokkal korábban, de talán sohasem késő. Mi ezt már annyiszor leírtuk, annyiszor sugalltuk, de megtesszük még számtalanszor, ha szükséges.
Most azonban elköszönök Önöktől, hogy nyugodtan várhassam azt a szerencsés eseményt, amelynek hamarosan be kell következnie az életemben. Hogy honnan tudom? Nagyon egyszerű. A minap ugyanis elmélázva nézegettem az egyik kirakatot, és nagy ívben letojt egy madár. A velem lévő kolléganőim, miközben a hajamat és a kabátomat igyekeztek megtisztogatni a trutyitól, azzal vigasztaltak, hogy ez szerencsét jelent. Akkor a bosszús mosolyon és morgáson kívül másra nem tellett tőlem, de azóta is lesem a szerencsét. Milyen megjegyzést tettek? Hogy leshetem?! Pedig annyira rám férne! Mint mindannyiunkra.
Címkék: Szerencselesőben
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Facebook

Támogatóink