Útravaló: A világ tele van élvonalbeli példaképekkel. A tanítóknak is köztük lenne a helye…

Komárom-Esztergom vármegyébe, a Komáromi járásnak a Kisalföld északkeleti löszös-homokos peremvidékére. A Concó- és a Székes-patak összefolyásánál keresendő hangulatos városkába, mely topográfiailag a Dunától 3 km-re délre, Komáromtól 8 km-re délnyugatra helyezkedik el. Legelső okleveles említése 1138-ból való, nevét a királyi szolgálatban álló ácsokról kapta annak idején.

„A református felekezetű magyarok 1600 után érkeznek Ácsra. Vállalva egyúttal a korábbi időszakban szinte teljesen elnéptelenedett vidék ismételt felvirágoztatását is. A református egyházközség megalakulásáról a XVII. század elejétől vannak adatok. 1726 óta vezetik az anyakönyveket. Régi jegyzőkönyveket, gazdag levéltárat őriznek. Református népiskolája 1643-ban létesült. Lelkészei közül Komáromi Istvánt 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék elé idézték, és több száz protestáns lelkésztársával együtt halálra, majd kegyelemből életfogytiglani gályarabságra ítélték. 1848-ban 3800 lakosából 2435 református vallású volt. Az első világháborúban 647 lakos vett részt, 215 halt hősi halált.”

A mindentudó világhálós kisokos eme sorain kívül mindössze annyit tudtam Ács helytörténetéből, hogy egykoron (réges-régen!) élt és szolgált e helyt egy falubelim is, kinek tiszteletére az őt befogadó gyülekezet sírkövet állíttatott. A fiatalon megboldogult tanító szülőfalujában, a hőn óhajtott mezővárosi rangra emelkedésének reményét soha be nem teljesítő délvidéki Torontálvásárhely Nagytemetőjében.     

„Itt nyugszik Olasz István ácsi.ev.ref.tanító 1882 – 1902; Ezen emléket állítá az ácsi.ref.egyház” — hirdeti immár 123 éven át a felvéset. A sírkövön, melyet idehaza leltem. A faluban, hol a magyar ajkú családok 1794. évi letelepítése, illetve az önálló református egyházközség 1799. május 12-ei megalakulását hitelesen hirdető mátrikulumi bejegyzés óta még ma (2025-ben) is van/él magyar ajkú és lelkületű rezidens.

Olasz István ev.ref. tanító síremléke a torontálvásárhelyi Nagytemetőben; Manglitz Antal tatai kőfaragómester alkotása — 2021. április 6.

A sírkőre a legutóbbi világjárvány-őrület lecsengésének idején bukkantam rá. Egy olyan időszakban, midőn — bár átalányosan a lehető legminimálisabbra volt korlátozva többrendbeli szociális érintkezés. a temetőkertbe azért csak ki szabadott menni. Kései családfakutatásra, elmélkedésre, helytörténeti jellegű, egyszemélyes barangolásra… Magyarán: menteni a menthetőt. Az összetalálkozásunk napján sem volt ez másképp!

Az ősrégi sírkövön megtelepedett zuzmók gyökérkefés eltávolítása után újra kirajzolódó scriptura akár szülőfalum időről időre (el)hallgat(tat)ásra ítélt, múltbéli szekvenciáit is vallomásra bírhatná végre! — reménykedtem. Aztán sokáig nem történt semmi sem.  

A fiatal egyházi (vendég)tanító személyéről, annak közösségépítő, pedagógusi és igehirdetői szolgálatáról, továbbá érkezésének és eltávozásának körülményeiről évekig hasztalan próbálkoztam megbízható adatokat fellelni.

Egész pontosan 2025 májusáig, midőn Budapesten, a Kálvin téri templomban, az idei Református Zenei Fesztivál keretében megtartott kórustalálkozón Cs., az egyre kacskaringósabbá váló fővárosi mindennapjaim biztonsága fölött éberen őrködő őrangyalaim egyike, egy számára kedves ismerősének mutatott be.

„Ibolya vagyok, Ácsról…” — nyújtotta parolára jobbját az idős hölgy.

Másfél hónappal e találkozásunk után levelet kaptam ez utóbbitól. Benne az alábbi sorokkal: „Olasz István torontálvásárhelyi születésű volt és Ácson 2 évig tanított a református iskolában. A jegyzőkönyv azt örökíti meg, hogy 1902-ben hazatért Torontálvásárhelyre sorozás miatt. Ott megbetegedett és meg is halt. A halálhírét a presbitérium szomorúan vette, mert szorgalmas, jól képzett tanítót ismertek meg benne. Ezért nemcsak azt határozták el, hogy a szülőknek jegyzőkönyvileg küldik együttérzésüket, hanem azt is, hogy az ácsi gyülekezet síremléket állíttat sírja fölé. Egy tatai kőfaragó készített két tervet, és a presbitérium azt választotta, amelyik aztán felállításra is került a torontálvásárhelyi temetőben.” A releváns adatokat nt. Gerecsei Zsolt esperes úr, az Ácsi Református Egyházközség lelkipásztora vetette papírra. Az eredeti jegyzőkönyvi bejegyzések* nagytiszteletű Kelemen János (1896—1916), az ácsi református egyházközség sorrendben 24. lelkészétől származnak. Manglitz Antal kőfaragó, a vörös márványból készült torontálvásárhelyi síremlék megalkotója, 1917. július 1-jén hunyt el. Egyes releváns források szerint Komáromban.

Legutóbbi hazalátogatásom alkalmával aztán a Torontálvásárhelyi Református Egyházközség tékájában féltve őrzött, az 1902. esztendőre vonatkozó halottak anyakönyvébe is betekintést nyerhettem. A 72. lapszám 40. folyószáma alatti bejegyzés szerint Olasz István ev. ref. vallású tanító (Olasz János földműves és néh. Kun Eszter fija, született 1881. augusztus 10-én; lakhelyei: Torontálvásárhely, 508-as házszám, illetve Ács, Komárom megyei ev. ref. iskola) életének 20. évében és 9. hónapjában, 1902. május 28-án tüdővészben elhalálozott. Az eltemetés napja 1902. május 30-án volt Gacsal János ev. ref. lelkész, Györe Dániel kánt. org., valamint Szeredai József és Tóth Bálint közs. tanúk jelenlétében.

A történetet végül az ácsi vizitáció formálta kerek egésszé. Beidegződött szokásomhoz híven igyekeztem eleget tenni annak a bizonyos, emberi léptékű fogadalmamnak, amely szerint — ha csak egyetlenegy mód is lesz rá — a kiindulópontot is felkeresem. Személyesen látni azt az ősi hajlékot, amelynek falai mögött egykoron a fiatal, torontálvásárhelyi Olasz István maga is lámpagyújtogató volt. Teljes életvitelével, szeretetre és tiszteletre méltó emberségével… Mintha csak Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. — Kolozsvár, 1941. október 24.) azonos című versének példakép-főhősét személyesítette volna meg szolgálatán keresztül.

„Ki ballagott a bús utcák során, / S amerre ment, / Világosság támadt a nyomdokán.” Közhelynek tűnhet, de Isten lassan őrlő malmai végül az útrakelésünk dátumát is kijárták. Szeptember 1-je. Az új tanév és a vele karöltve járó új remény nyitányának (ünnep)napja. Volt.

Néhány perccel déli 12 előtt érkeztünk meg párommal. Előbb a református templomhoz, majd nekibátorkodó kopogtatás után be a lelkészi irodába is. Köntörfalazás nélkül téve bizonyosságot a mindenkori együvé tartozásunkról, vallomást a jelenből kiinduló, de ténylegesen a jövőt építő cselekvési szándékunkról. Az eleinktől örökölt tudásra és tapasztalatokra egyaránt építkezve. Patinás jegyzőkönyvek tárulkoztak fel előttünk, korabeli fotográfiák meséltek az egyházközség múltjáról… Ad hoc templomséta élménydús perceinek bakelitszerű sercegés kapcsolta lélekben egybe újra mindazt, mi kőkemény százöt esztendővel ezelőtt szétszakíttatott.

Az ácsi református templom napjainkban

…és egy század eleji képeslapon. Ez utóbbit személyesen Olasz István tanító úr is láthatta.  

Jó helyen jártunk. Útravalóul házigazdánk baráti kézfogása mellé a Gondviselő megtartó kegyelmébe ajánló elbocsátó áldását is reánk adta. Életünkre, önként vállalt küldetésünkre és szolgálatunkra. Az otthoniakéra nemkülönben. Odalenn. Az embert próbáló és formáló végeken.

„Csak felnyújtott egy lángvégű botot, - / Egy lobbanás – s az ember főlehajtva / Az esti csendben tovább baktatott. / Csak ment tovább a sötétség fele. / Ámde mögötte diadallal égtek / A lámpák, miket meggyújtott keze. / Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem: / »Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?« / Azóta sokat vívtam, verekedtem, / Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül – lámpagyújtogató lettem.”

(Reményik Sándor: Lámpagyújtogató /részlet/)

…

Jegyzőkönyvi bejegyzések az ácsi református egyházközség mindennapjaiból, az Úr 1902. esztendejéből:

* 23. számú bejegyzés: „Elnök úr jelenti, hogy Olasz István tanító úr a ki sorozásra haza utazott Torontál-Vásárhelyre nem jöhetett vissza, mert azóta betegen fekszik – addig mig felgyógyul – helyettesről kellene gondoskodni, hogy a gyermekek tanítás nélkül ne legyenek.”

* 27. számú bejegyzés: „Nt. Elnök úr jelenti, hogy mielőtt a gyűlés tárgysorozatára áttérne, egy szomoru eseményt kell bejelentenie Olasz István tanító úrnak május 28-án Torontál-Vásárhelyen történt elhunytát. A boldogult egyházunknak két éven át volt ügybuzgó, lelkiismeretes, jeles tanitója s inditványozza, hogy Olasz István tanító úr sír emlékét egyházunk veteményes kertjében teljesített sikeres működéséért jegyzőkönyvileg örökitse meg s elhunyta felett érzett veszteségünk, őszinte mély részvétünket jegyzőkönyvi kivonatban a bánatos szülőknek is tolmácsoljuk.

Az indítványt a presbyterium egyhangulag elfogadta s a szülőknak részvétét tolmácsolni határozta azon hozzáadásával, hogy a boldogult hamvai fölé rövid időn egy márvány síremléket is fog az ácsi ev.ref. egyház állíttatni.”

* 36. számú bejegyzés: „Elnök úr jelenti, hogy Olasz István tanító úrnak elhalálozása folytán egy tanítói állomás megürül…”

* 37.  számú bejegyzés: „Elnök úr bejelenti, hogy Olasz István volt ácsi tanító úr szüleinek a részvétnyilatkozat elküldetett.”

* 43. számú bejegyzés: „Gondnok úr bemutatja Manglitz Antal tatai kőfaragó két sirkőmintáját néh. Olasz István volt tanitó úrnak emelendő sírkőre vonatkozolag, az egyik minta vörös márványból készülne 64 korona értékben, a másik sziléziai szürke márványból 100 korona értékben s kérdi, hogy melyik készítessék meg? A presbitérium a 64 koronás vörös márvány sírkő megkészítését határozza el.”