Szenvedélyes hangjegyek tánca
Szerda Zsófia
2022.04.05.
LXXVII. évf. 13. szám
Szenvedélyes hangjegyek tánca

Az argentin tangó, legyen az zene vagy tánc, őrületes szenvedélyeket mozgat meg. Abban is, aki zenéli, táncolja, s abban is, aki nézi és hallgatja. Nem lehet érzelemmentesen tangókoncertet hallgatni. Már az első hangok után átjárja az ember testét valami forró, tüzes csiklandozás. Az Astillero zenekar a budapesti Opus Jazz Clubba hozta el Buenos Aires muzsikáját. Egy város hangjait és rezdüléseit.

Az Opus Jazz Clubra szerintem lassan már mondhatom, hogy az egyik kedvenc pesti törzshelyem. Egyrészt imádom a hangulatát, azt, hogy ízléses a berendezése, finoman főznek, minőségi italok közül lehet válogatni, tökéletes a koncertek hangosítása. S hát a koncertek… Eddig még egyszer sem csalódtam, a koncertszervező, a válogató előtt minden tiszteletem, már több nagy felfedezést tettem itt, olyan zenekarokat ismerve meg, amelyeket azóta is szívesen hallgatok. Amikor pedig megláttam az Astillero nevét a repertoáron, majdnem eldobtam az egeret, s öntöttem magam nyakon a kávémmal, annyira megörültem.

Sok-sok évvel ezelőtt hallgattuk ezt az együttest Magyarkanizsán a Jazz Festen, s már ott szerelembe estem. A zenészekkel is, s a tangóval is. Buenos Aires új tangója az, amit művelnek. Saját szerzeményeket adnak elő valami elképesztő szenvedéllyel. Két zenész nem tudott velük jönni egészségügyi okok miatt (mindenki tudja, mire gondolok), így őket a rotterdami egyetem két fiatal művészével helyettesítették, akik tangó szakon tanulnak zenét, s egy picit sem lógtak ki a fiúk közül. A zongorista volt az, aki hozzánk, a közönséghez beszélt a dalok között, ismertetve, hogy azok miről szólnak, azaz miből inspirálódtak. Aranyosan hibás angolján sokszor mosolyogtunk, erős akcentussal kereste a megfelelő szavakat, mégis mindenkit elvarázsolt. Az együttes tagjai megzenésítették Buenos Aires külvárosának hangulatát, ahol egy szinte már fekete színű folyó folyik, és gyárakat látni mindenütt, de hoztak az asztalunkra Argentína más régióinak zenéjéből táplálkozó muzsikát is. Körbevezettek bennünket a régi füstös kocsmákon, ahol az asztaloknál rossz arcú férfiak kártyáznak, és természetesen ilyen s olyan szerelmekről is zenéltek.

Az együttes minden tagjából áradt valami ősi életszeretet, a zene és Argentína imádata. Ez olvasható róluk az interneten: „Az Astillero egy lerombolt város szenvedélyét, lázadását és dühét tükrözi. A 2001-es argentin válságból bontakozott ki ez a kivételesen szép, érzéki, mégis dühöngő zene, amelyet a BBC »Piazzolla folytatásaként, abszolút virtuóz, őrült és fantasztikus zeneként« jellemzett. Az Astillero hangzása erőteljes, szédítő, lélegzetelállító, nyers, de mégis kifinomult: a földrengésszerű hangsúlyok és a pianissimók rodeója. Ugyanakkor ez a vad hangzás teljesen kézzel készült, trükköktől mentes, 100%-ban akusztikus: pusztán fa hangszerek és vonósok hangja, amely Buenos Aires tangójának szilárd, tradicionális alapjaira épül, de amelyet a 21. századi városi élet tapasztalatai formáltak modernné. A zenekarnak, bár a klasszikus tangóegyüttes jellegzetes hangszereit (két bandoneón, hegedű, zongora, cselló, nagybőgő) vonultatja fel, semmi köze nincs a közismert tangóhoz. Az Astillero a műfaj egy teljesen új vízióját mutatja be, amely intenzitásával jelenkorunk indulatait tükrözi.”

Egy átlagember nem sokat tud az eredeti tangózenéről. Felismeri, ha valami ebben a jellegzetes ritmusban szólal meg, ám történetét nem igazán ismeri. A zenekar tagjaival a Mediawave fesztivál előtt készült egy interjú 2009-ben, akkor erről is beszéltek: „A 40-es, 50-es években Buenos Airesben a populáris zene a tangó volt. Mintegy 600 zenekar működött a város különböző pontjain. Ez volt a tangó aranykora: egy erőteljes mozgalom, ami a mai szétzilált, globalizálódó világunkban ebben a dimenziójában már elképzelhetetlen. A tangó (eredetileg a szegény munkásosztály zenéje) mára szubkultúrává redukálódott, leginkább a középosztály és az értelmiség egy szűk rétegének zenéje. Ám még mindig (vagy újra?) jelen van a városban, a televízióban és a rádiókban, de ugyanúgy a kereskedelmi csatornákon is hallható klisékkel tűzdelt turistaverzióban. A tangó lassan tíz éve ismét hódít Buenos Airesben és a világban. A 70-es és 80-as években ugyan majdnem kihalt, de olyan jelentős művészek hatására, mint Astor Piazzola, sikerült megmenteni. Nagyon más a helyzet Európában és Buenos Airesben. Európában számtalan zenész van, főként klasszikusok, akik Piazzola zenéjét és az ő átiratait játsszák. Ez a megközelítés nálunk már nem létezik. A populáris tangózene legfőbb ismérve a dallamszerkezet; minden zenekar a saját dallamait játssza. Nálunk a legtöbb zenekar régi stílusú tánczenét játszik ún. milongában. Piazzola-stílusú, hallgatni való tangózenét már nagyon ritkán játszanak. A mi zenénk a tangó teljes hagyományát (beleértve Piazzolát) felöleli, ebből növi ki magát, de nem ragad le az 50-es éveknél, mint a legtöbb argentin zenekar, hanem megelőzve Piazzolát a modern zene elemeit használja, mint például a rock, az argentin népzene és a nyugati klasszikus és kortárs zene, mindez magas fokú vizualitással fűszerezve, akárcsak a filmzene (videóklipek, live show-k).”

Nem vagyok egy elérzékenyülő típus. Ritkán hatódok meg. Egy dolog viszont van, ami gombócot hengerít a torkomba, s azt érzem, megtölti a lelkem, sőt, még akár könnybe is lábad tőle a szemem, ez pedig a zene. Azaz, pardon, a jó zene. Az olyan zene, amelyet szívvel-lélekkel játszanak, amelyben ott a szenvedély, amely ha megszólal, földbe döngölve állok (ülök), és megszűnik a külvilág, nem érdekel, mi történik a mobiltelefonomban, a világban és körülöttem, csak a zene meg én vagyunk. S az Astillero koncertje pontosan ilyen volt. Csak a két tangóharmonika, a zongora, a virtuóz nagybőgő, valamint az ezt finoman kitöltő cselló és hegedű hangja volt a teremben. És én. Hiába ültek körülöttem még vagy ötvenen. A koncert felénél a zenészek tartottak egy szünetet, mint mondták, csak azért, mert úgy hallották, errefelé így szokás. Náluk otthon senki nem igényli a szünetet, és lehet ebben valami, hiszen ez a néhány perces kizökkenés nekem sem hiányzott. Visszarántott a forró, argentin utcákról Budapest köveire. Szerencsére két hang után visszaharmonikáztak a tengerentúlra.

Magyarkanizsán egy karcos hangú énekes is volt velük, és most mondhatnám, hogy ő azért hiányzott, meg elnéztem volna egy táncospárt is a színpad szélén, de nem volt hiányérzetem, sőt. Alig várom, hogy az Astillero ismét erre járjon, mert abban már most biztos vagyok, hogy akkor is ott leszek az első sorban rajongva. Addigra lehet, még tangózni is megtanulok.

Fotók: Diego Zanotti és Fort Studios

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..