- Szabó Attila felvétele

Bevallom, úgy menekültem ettől az interjútól, mint ördög a szentelt víztől. Mármint attól, hogy írásban tegyem fel az ünnepeltnek a kérdéseket. Mert attól valahogy minden beszélgetés túlságosan is hivatalossá válik, elveszíti az élőszóbeli megnyilatkozás minden báját, ,,hímporát'. Hát még, ha a kérdezett művészember is a tetejében, aki alkatilag irtózik mindenféle ,,hivatalos' megnyilatkozástól, s pláne, ha évek hosszú során át a barátja is az embernek! Úgy emlékszem, nem is készítettem ilyen interjút eleddig hosszú újságírói pályafutásom során. Németh Pista barátomat azonban a nyolcvanadik születésnapja hirtelen olyannyira keresetté tette a kollégák körében, hogy dolga, mint a nyű... Bennünket viszont szorít a téma időszerűsége. Nehéz szívvel, de elküldtem hát neki a ,,kérdések'-et...
Lelke rajta - ő ajánlotta! Nos, ez sikeredett belőle:
* A Ki látta azt a kisfiút? c. könyvedet ezekkel a szavakkal dedikáltad nekem: ,,...szeretete jeléül adja egy bajuszos kisfiú: németh pistike”. Valóban, téged olvasva mindig az az érzésem, hogy egy tiszta lelkű, tágra nyitott szemű, ,,bajuszos kisfiú” csodálkozik rá a világra, s fedezi föl annak szép és csúnya arcát. Szerencsés ember vagy, hogy meg tudtad őrizni magadban a gyermeket. Ez volna a művészet egyik nagy titka?
- Amikor rám ijesztettél, hogy interjút szeretnél velem készíteni, az egyik, talán legfőbb feltételem ez volt: ne tégy föl nehéz kérdéseket. S mégis rögtön azzal kezded: mi a művészet egyik nagy titka? Ha én az tudnám, kedves Zsuzsa! Nem tudom. Csakugyan nem tudom. Akkor se, ha több megfogalmazást olvastam, hallottam már erről. De Te most nem mások szavára lennél kíváncsi, hanem az enyémre. Zavarba hoztál. El nem hiszed, nemigen gondolkoztam erről, pedig, tudod, ,,művészkedek'' már jó ideje. Megírtam, többek között a Ki látta azt a kisfiút? című könyvemet, neked is dedikáltam, vagy az én szavammal élve: dedukáltam egy példányt, amely dedukáció állításod szerint így hangzik: ,,szeretete jeléül adja egy bajuszos kisfiú: németh pistike”. Igen, amikor adtam, már kiserkent a bajuszom, talán már a szakállam is, ám ezen tünetek ellenére még mindig kisfiú voltam. Hidd el, olykor még ma is gyereknek - mindinkább gyerekesnek - érzem magam. Éppen ma találkoztam egy földimmel, aki fájós csontjaira, súlyosan kihagyó emlékezetére panaszkodott, nem csoda, velem együtt már ő is jócskán benne jár - jár, a fenét: taslog! - a korban, de lélekben még mindig fiatalnak, gyerekesnek érzi magát. De hát hiszen idővel, idők multával csak a kezünk feje stb. rácosodik meg, az pedig, ami láthatatlan bennünk, kisfiús, kislányos marad. Mi tehát a művészet titka? Vagy ahogy kérdezed: egyik nagy titka. Amikor réges-régen írni kezdtem, öntudatlanul talán ezt kíséreltem meg ,,föltárni''. Megmutatni. Nem tudom. Biz' isten, nem tudom. Hálás vagyok Neked, hogy a nehéz, megválaszolhatatlan kérdésekre írásban válaszolhatok, élő szóval, attól tartok, még ennyit se tudnék mondani. Nem tudom, mi a titka. Talán épp ezért firkáltam annyi mindent összevissza, mert jómagam se tudtam rájönni. Mindvégig csupán kísérletet tettem rá. Próbálkoztam. A versfaragók, a kőfaragók, a festők, a komponisták teszik a dolgukat, ,,teszik a csodát''. Mintha rájuk parancsoltak volna azok, akiknek az a dolguk, hogy ezeket a csodákat megfejtsék, megmagyarázzák. Persze ezt nem német pistike találta ki.
* A másik utánozhatatlan erényed: a kristálytiszta, világos fogalmazásmód, az írások mesteri megkomponáltsága, a gazdag szókincs, eleven, ízes nyelv... Szóljál hát nekünk egy-két szót egyik legkedvesebb témádról, az ,,édes”-ről.
- Néhányszor szóltam már erről írásban. Mert hogy ez a ,,beszélgetésünk'' is írásos formát öltött föl. Egy kicsit zavarban is vagyok emiatt. Igaz, a világirodalom talán legnagyobb, legterjedelmesebb interjújának tetemes része is ,,írásos'' volt, gondolok itt a Disznózsírban címűre, mert egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a riporter napokig szemben üljön a magnójával a riportalanyával. Hiszen most már a ,,szembesülés'' mint olyan kezd divatjamúlttá válni, mintha kerülnék egymást az emberek, s ha valakivel, akár a legjobb barátjukkal is beszélgetni, szembesülni szeretnének, leülnek oda, ahol egész nap ülnek, a számítógép képernyője elé, és küldözgetik egymásnak az esemeseket, vagy csetelnek (csetlenek-botlanak, mondanák az én kedves hegyesieim, ha már ők is nem dőltek volna be teljesen a számítógépes és zsebtelefonos kommunikációnak). Szóval: kristálytiszta, világos fogalmazásmód, gazdag szókincs, ízes nyelv - állítod szüleményeimről. Nem tudom, büszke legyek-e minderre olyan korban, amidőn a ,,kristálytiszta'', világos beszéd a maradiság szinonimájává minősül. Alig találok már olyan szöveget, igen, szöveget ebben a szövegirodalmas korban, amit gyötrelem nélkül végig tudnék szenvedni. És most jól figyeljél, kedves Zsuzsa, az édesről beszélek, amely mind a közhasználatban, mind a ,,szépirodalomban'' halványodni, sápadozni, tehát színtelenedni, kopni látszik. Különösen itt nálunk, a mi édesünk, ebben a ,,multietnikus'' szórványban. (érdemes módon szűkebb pátriánkat, szülőföldünket épp akkor definiáljuk mind gyakrabban multietnikusnak, amikor ezen jellegét mind erőteljesebben veszíteni látszik.) És épp most, hogy papírra vetettem ezt a zárójeles mondatot, olvasom a magyar nyelű Magyar Szóban, hogy Zomborban őszre 5 magyar elsős. S még az is kérdőjellel. Herceg János, ha tudná, megfordulna a sírjában, Mérey Katalin pedig, a másik ízig-vérig zombori, zokogna Szegeden. Egy két szóba tehát ezt a témát nem lehet beszorítani. Nehéz a hozzám legközelebb álló nagybetegről megrendülés nélkül szólni.
*A lapjaink hasábjain rendszeresen megjelenő írásaid úgy hatnak ránk, mint maga az élő lelkiismeret. Mi okozza neked a legnagyobb szívfájdalmat ,,kicsiny, elfeledett szigetünk”-ön?
- Az előbb már említettem Zombort, de szólhattam volna Újvidékről is, félő, hogy hasonló sors vár arra a városra is, ahonnan te a kérdéseidet küldted interneten ehhez a ,,közvetlen'' beszélgetéshez. Valójában félek már ilyen témákat megpendíteni, mert letorkolnak értük: nem elég folyton csak siránkozni, tenni is kéne valamit a megmaradásunkért! Helyes. Ám szegény siránkozó firkásznak csak egy szál üres papiros meg egy félig kiszáradt golyóstoll áll rendelkezésére, semmi több, semmi más. Igaz, nyitva állnak előtte lapjaink hasábjai, amelyeken kitárhatja szívét-lelkét, gyakorolhatja élő lelkiismeretét. Miközben feltartóztathatatlanul elhullnak az öreg olvasók, s nem szaporodnak az ábécé elsajátítására érett gyerekek. Hát nem olyan könnyű itt költőnek lenni, kedves Zsuzsa, mert hát kinek énekeljen szegény, ha csak nem önmagának?
*S mikor nyílik ki szívedben az öröm?
- Az itt elmondottak, leírtak ellenére - annyiszor! Amikor például egy gombostű nagyságú gyíkocska menekül előlem, pedig nem elgázolni, hanem gyönyörködni szeretnék benne. Annyi gyönyörködni való akad még ebben a mi ,,kicsiny'' világunkban is. Nyári délutánokon a tiszta égen lomha, békés felhők úsznak. Hogyan is mondta a költő? ,,Szőke bodor felhők hattyúi az égnek, Úsztak vala habján a mennyei kéknek.'' Írtak vala, ha valóban így írták, ennél gyönyörűbbet? Van egy városba kényszeredett ős falusinak elbűvölőbb pillanata, mint amikor valahol megszólal egy kiskakas, vagy estefelé egy távoli, de oly ismerős, oly szép emlékeket felidéző kutyaugatás? És az a csöpp gyöngyszem a fű hegyén?
* Irodalom és/vagy újságírás? Melyiknek jósolsz szebb jövőt?
- Nem tudok jósolni, de nem ártana, ha az irodalom meg az újságírás karöltve haladna tovább egymás mellett, úgy, hogy egyik se röstellje magát a másik miatt, úgy, ahogy régtől fogva a magyar Írás működik.
* Merre tovább az úton, Író úr?
- Ne légy cinikus, tisztelt Faggatóm, nagyon jól tudod Te magad is - hisz egész életünkben tegeződtünk -, hogy az Író úr jó ideje egy helyben toporog, avagy mindig is ez volt szegénykére a jellemző, és azt is tudod jól, hogy innen, a csúcsról az út már csak fölfelé, a ,,halhatatlanság'' felé halad.
* De hát te máris ott ülsz Szentelekyvel együtt a mi halhatatlanjaink törzsasztalánál, s a ,,Faggató'-nak nem marad más hátra, mint hogy további jó egészséget és töretlen alkotókedvet kívánjon neked.