Megtörtént események alapján íródott fiktív történet. Valahogy így lehetne definiálni a Zoran Đinđić miniszterelnök 2003-beli meggyilkolását követő nyomozásról szóló sorozatot, a Szablyát. A készítők a részek elején le is szögezik, az események valóságosak, kutatáson alapulnak (kutathatók is), ám számos részlet, ahogyan a főszereplők személye is, csak a képzelet szüleménye. Nem filmes elemzés következik.

Fotó: Wikipedia

A ’90-es években a volt Jugoszlávia területén egymást érték a háborúk, és a lezárásukkal sorra szakadtak le a tagországok (volt, ahol nem is kellett még tíznapos háború sem, mint Szlovéniában, hanem önként és dalolva elmehetett a korábbi tagállam, lásd: Macedónia). Jugoszlávia egyre kisebb lett, míg végül — történetünk idejére — a Szerbia és Montenegró nevet viselte. 1998—1999-ben véres harcok folytak Koszovóban is, ám a déli tartománynak (akkor) nem sikerült elszakadnia. A háborúk miatt Jugoszlávia Európa páriájává vált, gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie, és alapjában nem volt egy vidám ország. Mindezek az események pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az embereknél (nagyon diplomatikusan fogalmazva) beteljen a pohár, 2000 őszére összeszedjék a bátorságukat is, és kijelentsék, elég volt. Kellett mindehhez persze egy erős ellenzék is, mely szintén képes volt a sarkára állni, és szembenézni azzal a politikussal (és rendszerével), aki a korábbi évek eseményeit alapjaiban határozta meg, és akinek nagy szerepe volt abban, hogy az ország a béka feneke alá kerüljön. A 2000. szeptember 24-én megtartott elnökválasztást az ellenzéki Vojislav Koštunica nyerte meg, de győzelmét a hivatalban lévő elnök nem akarta elismerni. Ez volt az utolsó csepp. A nép akaratának semmibe vétele. Így végül ez a nép és az egyesült ellenzék 2000. október 5-én meg tudta buktatni Slobodan Miloševićet, és optimistán tekinthetett egy boldogabb, demokratikusabb jövőbe.

Október 5-e után

Aztán — ahogy mondani szokták — nem történt meg október 6-a. Vagyis Milošević ugyan ment, ám az általa felépített rendszer gerince megmaradt, emberei pedig lényegében megtarthatták hatalmukat, vagy következmények nélkül húzódhattak a háttérbe, hogy néhány évvel később főnixként éledjenek újra, és foglaljanak el ismét fontos pozíciókat. De ez a szöveg most nem róluk szól.

Hanem arról, hogy a demokratikus fordulatot (értsd: rendszerváltást) követő választást a Szerbiai Demokratikus Ellenzék nyerte meg, és 2001. január 25-én Zoran Đinđić lett Jugoszlávia miniszterelnöke. Sokat vártak ettől a negyvennyolc éves filozófustól. Azt, hogy egyik pillanatról a másikra javítson meg mindent, de úgy, hogy közben az senkinek ne legyen kellemetlen, senkinek ne fájjon. Életmód-tanácsadók szokták azt mondani, hogy nem lehet úgy akarni a változást, ha te magad nem változol. Nos, a jugoszláv/szerb társadalom viszont éppen ezt akarta. És mivel ez kivitelezhetetlen volt, egyre nőtt az elégedetlenség. Szították is mesterségesen persze, hiszen a régi rend tagjai akarták a legkevésbé ezt a változást, mert nekik fájt volna a legjobban. Amikor elkezdődtek a hágai kiadatások, akkor pedig végképp meg akarták állítani a kormányt. Zoran Đinđićnek azért kellett meghalnia, mert túl gyorsan akart túl sokat, és a szerb társadalom erre nem állt készen. A háttérben tevékenykedők pedig gondoskodtak róla, hogy csökkenjen a demokratizálódás sebessége. 2003. március 12-én konkrétan nullára csökkent ez a sebesség, amikor Zvezdan Jovanović (a bűnösöket meg kell nevezni), a szerb Különleges Műveleti Egység (JSO) tagja távcsöves puskával lelőtte a begipszelt lábán járni alig tudó, kormányépületbe igyekvő miniszterelnököt. (A begipszelt lábat — mely az Achilles-ín elszakadása miatt volt — azért említem, mert visszatekintve nagyon fontos lehet az, hogy nem egész egy hónappal a merénylet előtt, 2003. február 23-án, az akkor még a Szerb Radikális Párthoz tartozó Tomislav Nikolić egy beszédében azt mondta: „Ha a következő egy-két hónapban valaki látja Zoran Đinđićet, mondja meg neki, hogy Titónak is gondja volt a lábával a halála előtt.” Josip Broz Titónak egyébként a halála előtt nem sokkal keringési problémák miatt amputálni kellett a lábát.)

Fotó: RTS/Gordan Jović

Szablya

A hosszúra nyúlt történelmi visszatekintés után térjünk rá a lényegre. A Szablya című, nyolcrészes, szerb sorozat, mely a miniszterelnök elleni merényletet követő belügyminisztériumi akciót dolgozza fel, számos összefüggésre rámutatott. Például arra, hogy a szervezett bűnözést nem lehet felszámolni, vagy nem teljesen, mindig csak a kishalak buknak el, mindig és mindenhol voltak, vannak és lesznek érinthetetlenek.

A sorozat vetítése biztosan nem lesz negatív hatással a jelenlegi kormányra, illetve annak tagjaira, még ha a mostani politikai életben is számos olyan szereplő van, aki húsz évvel ezelőtt is aktívan részt vett az ország irányításában, vagy éppen ellenzéki szerepet töltött be. Viszont egy-két csontváz kieshet a szekrényből. A nézőknek pedig „csak” azt kell eldönteniük, hogy ezeket a csontvázakat szándékosan helyezték-e oda, vagyis hogy a sorozat (és általa Szerbia vezetősége, mely — mondjuk ki — bizonyosan élt a cenzúra jogával) szembe akar-e nézni a 2000-es évek elején történtekkel, le akarja-e zárni azt a zavaros periódust, vagy inkább a közös emlékezetet igyekszik némileg felülírni, és olyan felelősöket keresni/találni, akik nem okoznak kellemetlenséget a most hatalmon lévőknek.

A bűnösök

Fontos bemutatni azokat a „játékosokat”, akik fontos szerepet töltöttek be a merénylet előkészítésében és kivitelezésében, de valójában abban is, ahogyan az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején történtek a dolgok. Ezért kell látnunk, hogy Milorad Ulemek Legijának milyen szerepe volt a merényletben, mekkora hatalma volt a JSO tagjai felett, és hogyan működött együtt az elnökökkel, miniszterelnökökkel. Az ő szerepe azért is jelentős, mert éppen a napokban utasították el az ideiglenes szabadlábra helyezésére vonatkozó kérelmét, miközben a szerb sajtóban csupa pozitív történet jelenik meg arról, hogy a 40 évre elítélt férfi könyveket ír, festészettel foglalkozik, és egy halottasház számára készít koszorúkat, valamint hosszú évek után már nemcsak golyóálló üvegen át csókolhatja meg a feleségét.

A miniszterelnök meggyilkolása után rendkívüli állapotot hirdettek az országban, és rövid időn belül azonosították is azokat, akik részt vettek a Zoran Đinđić elleni merénylet előkészítésében és kivitelezésében. A legtöbben az úgynevezett zimonyi klán tagjai voltak. A klán akkor hivatalosan szét is esett, miután tagjait elfogták vagy akció közben megölték. Azok, akiknek sikerült elmenekülniük, további gyilkosságokat hajtottak végre, főleg a tanúk ellen. A zimonyi klán tagjait összesen 348 év börtönbüntetésre ítélték, a legtöbbjük még most is börtönben van, de egyesek már letöltötték büntetésüket.

A rendőrség számos bizonyítékot talált nemcsak a merényletre, hanem számos más gyilkosság elkövetésére vonatkozólag is. Valóban úgy tűnt, hogy elkezdődött a szervezett bűnözés felszámolása elleni legnagyobb harc. Azóta kiderült, ez a harc túl hamar ért véget, nem nyúlt elég mélyre (vagy magasra), és azokat továbbra sem fogták el, de még csak meg sem nevezték, akik az egészet a háttérből irányították.

Ki nézze?

Persze az is fontos kérdés, hogy kinek szól ez a sorozat. Azoknak-e, akik mindezeket átélték, vagy inkább az új generációknak, melyek nem tudtak vagy nem akartak tudni mindezekről, nem is érdekelte őket, de egy jó kis thrillert nézve majd magukévá teszik az újkori szerb történelem egyik legfontosabb eseményét.

A demokratikus fordulat aktív résztvevőinek egy része máris bírálta a sorozatot, mondván, számos pontatlanságot tartalmaz, és nem áldozható fel minden a művészi szabadság oltárán.

Bármi is legyen a sorozat készítőinek szándéka, a legfontosabb üzenet az, hogy meg kell értenünk, hogyan alakította a múlt a jelent, és — ebből kiindulva — hogyan alakíthatja a jövőt is.