home 2024. május 26., Fülöp napja
Online előfizetés
,,Szellemem tágabb terek után vágyott"
Farkas Zsuzsa
2007.03.14.
LXII. évf. 11. szám
,,Szellemem tágabb terek után vágyott"

Székely Tibor özvegye, Erzsébet a férjéről elnevezett szabadkai eszperantóegyesület nem régi összejövetelén a miniatűr könyvecskét mutatja, amely a béke szót tartalmazza több száz nyelven,,Hová tartozom? Mindazokra a helyekre, amelyeket eddig megjártam. Mindenünnen magammal hoztam valamit,...

Székely Tibor özvegye, Erzsébet a férjéről elnevezett szabadkai eszperantóegyesület nem régi összejövetelén a miniatűr könyvecskét mutatja, amely a béke szót tartalmazza több száz nyelven

,,Hová tartozom? Mindazokra a helyekre, amelyeket eddig megjártam. Mindenünnen magammal hoztam valamit, s mindenütt otthagytam önmagam egy darabkáját" - vallja az író a Lármás szellemek éjszakája címen posztumusz (1992, Újvidék, Agapé) megjelent könyvében. Az ebbe foglalt önéletrajzi vallomásaira utalt özvegye, Székely Erzsébet is, az 1912-ben Szepesszombaton, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia területén született és 1988-ban Szabadkán elhunyt világutazónak, néprajzkutatónak, muzeológusnak, humanistának, poliglottnak, az eszperantómozgalom egyik leglelkesebb népszerűsítőjének az életét idézve fel a róla elnevezett szabadkai eszperantóegyesület nemrég megtartott ülésén. Életének utolsó 16 évét Szabadkán töltötte ez a nagy érdemű ember, négy évig a Múzeum igazgatójaként, de akkor is járta az országot, világot, ahova csak hívták, elment beszámolni utazásairól, tapasztalatairól, arról, hogy a világ bármelyik részén élünk is, bármilyen körülmények között, bármilyen nyelvet beszélünk, bármilyen is a bőrünk színe, valamennyien egyaránt az emberiség nagy családjához tartozunk, végső ideje belátni ezt. ,,Én nem pénzt gyűjtöttem, hanem barátokat' - mondta, s valóban, a királyoktól kezdve a kőkorszaki körülmények között élő törzsekig a világ minden részén voltak barátai, jóakarói.
Szepesszombattól Buenos Airesig
Zsidó családból származik. Odahaza magyarul beszéltek, apja Székely Lipót állatorvos, anyja Hajmann Szidónia, testvérei: Piroska, Antal és Katalin. Szepesszombaton a játszótársaival már németül is beszél, aztán magánórákon elsajátítja a franciát, s négyévenként még megtanul egy-egy új nyelvet... Apját áthelyezik a romániai Csenére, tízéves korában Kikindára költöztetik a családját, ott fejezi be a szerb nyelvű gimnáziumot, hogy aztán 1929-ben a montenegrói Nikšićben érettségizzen, s Zágrábban diplomázzon a jogi karon. ,,Mivel világcsavargóknak való fakultás nem létezett, nem volt mit szembeállítanom apám választásával" - jegyzi meg egy helyütt szellemesen. Aztán soha többé nem foglalkozott semmi olyannal, aminek bármi köze is lett volna a jogtudományhoz, de egyetemi hallgatóként már elsajátította a nemzetközi nyelvet, az eszperantót, amely utána élete jelentős részét kitöltötte, ezenkívül pedig festészetet és szobrászatot tanult, mondván: ,,segítségemre volt abban, hogy magasabb fokon élvezzem a szépet', s nem utolsósorban akkor kezdett el foglalkozni újságírással is, azzal a hivatással, amely végérvényesen meghatározta az életútját.
,,1937-ben Zágrábban a filmnél helyezkedtem el mint dramaturg. De hamarosan beláttam, hogy itt nem tudok majd sokáig megmaradni. Szellemem tágabb terek után vágyott. Két évvel később Argentínába utaztam egy lap megbízásából, hogy riportsorozatot készítsek a kivándorlók életéről..." - írja idézett könyvében. Ott érte a második világháború, és 15 évre Latin-Amerikában reked. Buenos Airesbe való megérkezése után egy évvel tudott már annyit spanyolul, hogy bedolgozzon folyóiratoknak, aztán pedig maga is hozzálátott egy utazásokkal foglalkozó folyóirat szerkesztéséhez. Készített egy interjút az ismert svájci hegymászóval, Hans Georg Linkkel, s ő meghívta, csatlakozzon hozzájuk Amerika legmagasabb csúcsának, a 6960 méter magas Aconcaguának a meghódítására indított expedícióban. Kétheti mászás után két társával együtt 1944. február 13-án, 32. születésnapján a csúcson találta magát. Miközben ereszkedtek le, négy társuk - köztük a tapasztalt Link is - hóvihar áldozata lett, egy év után leltek csak rá a holttestükre. Az erről szóló útirajzát pillanatok alatt szétkapkodták az olvasók, s ezzel elkezdődött a világjárása. Útleírásokat kérnek tőle a különböző kiadók, előre fizetnek, Bolívia királya pedig - kiterítve eléje az ország térképét - megkérdezi: ha minden szükséges segítséget megad hozzá, felderítené-e országa még fehér foltjait. Hát így kezdődött... Így jutott el vagy 90 országba, köztük az ,,emberevők' közé, akik persze már nem voltak azok, az Amazonas őserdeibe akkori hű társával, a bátor Maryvel, aki később a felesége lett, egy gyerekük is született, ám a házasságuk rövidesen szétesett, mert Tibor nem volt hajlandó lemondani világfelfedező szenvedélyéről... Így utazhatott el Afrikába, Indiába, Nepálba, Kínába, Japánba és számos más országba. Sohasem kapott s nem kért ingyen semmit: mindig valamit valamiért - mondja Erzsébet. Maga fényképezett, filmezett, írt, reklámozta a légitársaságokat, eszperantó-tanfolyamokat tartott, tanult és tanított, elhintve egy jobb világ ígéretét: az emberek közötti megértés, a nemzeti különbözőségek természetes elfogadásának, egymás gazdagításának, megbecsülésének szellemét.
A számos izgalmas, emberformáló, sok megpróbáltatással teli kalandjáról beszámolnak a könyvei. Amelyeket főleg eszperantóul írt, arról fordították le a legtöbb nyelvre őket. Legnépszerűbb a Kumevava című műve, amelyet húsz nyelvre ültettek át, a többi között még nepálira is, de spanyolul és szerbül is alkotott, magyarra a napokban elhunyt Vukovics Géza, a Magyar Szó kiváló munkatársa, egykori főszerkesztője fordította le a könyveit.
Tanulni sohasem késő
Erzsébet asszony a feleségként vele töltött három évre mint életének legszebb szakaszára emlékezik: - Figyelmes, nagyszerű férj volt, egy másokért élő, önzetlen ember, aki után úgy igazán nem lehet senki mást megszeretni. Úgy érzem, sokkal szegényebb lennék, ha nem lett volna az életem egy darabkája, ha nem ivódott volna oly mélyen belém. Mi például mindent együtt csináltunk, az apró házimunkákat is, hogy utána együtt mehessünk el színházba, moziba vagy máshova. Állandóan mozgásban volt s nyitott az emberek iránt, folyton csak adni akart magából. Mindig azt nézte, ami a másiknak jó. å valójában nem utazni szeretett, hanem valahol ott lenni, és ismerkedni az emberekkel. Három évig éltünk együtt, a 88 szeptember 20-án bekövetkezett haláláig, de olyan intenzíven, hogy nekem úgy tűnik, mintha az életem fele lett volna ez az idő. Közösen csináltunk egy eszperantó szótárt, közben ő írta a novellákat, verseket, szerkesztette a Velo (Vitorlás) c. eszperantó folyóiratot, meg jártuk a világot, kongresszusokra látogattunk el, muzeológiai szótárat javítgattunk... Mindig valami új ötlettel állt elő, a többi között a szabadkai Múzeumban is, ahol eléggé állóvízszerű körülmények uralkodtak akkoriban, s nem nagyon talált Tibor olyan munkatársakra, akik lelkesen segítettek volna neki abban, hogy meghonosítsa azt, amit a nagyvilágban látott. Mivel nem volt meg a muzeológusi végzettsége, hatvanévesen beiratkozott a Zágrábi Egyetemre, s négy év múlva megszerezte a magiszteri címet. Tanulni sohasem késő, mondogatta. Nagy korkülönbség volt ugyan közöttünk, de aki őt ismerte, tudta: lélekben és gondolkodásban fiatal maradt végig.
Hetvenöt évesen halt meg szívbajban, hirtelen. Hátrahagyva a világ minden részéből összeszedett, sapkákból, hangszerekből és maszkokból álló tetemes néprajzi gyűjteményét, amelyet Szabadka városának szánt - a városnak és nem a múzeumnak! Halála után 2003-ig vártam, hogy találjanak helyet valahol neki. De csak nem jött össze rá a pénz. Akkor gondoltam egyet, és odaajándékoztam Zentának. Mivel a zentaiak minden évben megemlékeznek Tiborról, hűségesen ápolják az emlékét. Nagyon megörültek neki, amint lesz rá módjuk, állandó kiállítást rendeznek belőle. El kell mondanom, hogy egyes darabjai nem túl értékesek - nem volt gazdag ember a férjem, de az utazásain mindig vett egy-egy néprajzi tárgyat, hogy emlékeztessék őt a barátaira. Nem drága tárgyakat, hanem barátokat gyűjtött, ugye... Úgy mondta, ezek a tárgyak szimbolizálják a barátait.
Erzsébet 98 óta Szegeden él, neveli a nyolc és fél éves kisfiát, Tomit, rendezgeti Székely Tibor hagyatékát, el-elhívják ide-oda, pl. Horvátországba: Eszékre, Zágrábba, a magyarországi helységekbe, hogy beszéljen élete párjáról. Szívesen megteszi, fáj neki azonban, hogy a hagyaték kérdése Szabadkát, kettejük városát, továbbra is hidegen hagyja.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..