A nagy világutazó, útirajzíró a Felvidéken, Szepesszombaton született 1912. február 14-én, Szabadkán hunyt el 1988. szeptember 20-án, Kosztolányi Dezső városában helyezték örök nyugalomra - Erdélyben nevelkedett, Nagykikindán járt gimnáziumba, a montenegrói Nikšićben érettségizett. Zágrábban jogot tanult - Megfordult 90 országban, bebarangolta az őserdőket, a sztyeppéket, sivatagokat - Huszonöt nyelvet értett - Sokáig elnöke volt a Nemzetközi Eszperantó Szövetségnek - Számos könyvet publikált számos nyelven (Az indiánok földjén, Vihar az Aconcaguán, Gyambo, Brazília őserdeiben, A pápuák szigetén, A világjáró vadász, Éjfélkor dőlnek a pálmák, Patagóniától Alaszkáig stb.) - Egyik könyvének előszavában ezt írta: ,,Hová tartozom? Mindazokra a helyekre, amelyeket eleddig megjártam. Mindenünnen magammal hoztam valamit, s mindenütt otthagytam önmagam egy darabját...' (Éjfélkor dőlnek a pálmák).
Tavaly a nagy világutazó, útirajzíró neve, munkássága gyakran szerepelt a vajdasági - és nemcsak a vajdasági - lapokban. Megszólalt Székely Tibor neje, Erzsébet is, és elmondta az újságíróknak, hogy férjének egy nagy kívánsága volt: a több száz tárgyból álló gyűjteménye maradjon Szabadkán, maradjon a városban, csak az önkormányzat gondoskodjon azok elhelyezéséről, állandó megnézhetőségéről.
,,Székely Tibor számára mindig és mindenütt a legfontosabb az önzetlen barátság volt - mondta Erzsébet -, de mivel az Ausztráliában, az Afrikában vagy éppen a Dél-Amerikában megismert embereket nem hozhatta haza magával, hangszerek, fejfedők, maszkok emlékeztették őt azokra az évekre, amikor nagy utazásokat tehetett. Tibor muzeológus volt. Nemegyszer hangoztatta, hogy a gyűjteménye csakis egészében értékes, egyes darabjai külön-külön nem tarthatnak számot nagyobb érdeklődésre...'
A nyilatkozat után: néma csönd. Megfeledkeztünk Székely Tiborról is, ahogyan elfelejtettük Dévics Imre érdemeit, Szekeres László munkásságát, Magyar László hangyaszorgalmát. Székely Tibor a régió legnagyobb gyűjteményét ajándékozta a városnak. Otthon volt a nagyvilágban, a földgolyó valamennyi kontinensén, regényét, a Kumevava, az őserdő fia címűt tizenhat nyelvre fordították le, s még Japánban is több százezernyi példányban megjelent, s 1984-ben az év ifjúsági regényévé kiáltják ki a felkelő nap országában. Szabadkán is tevékenykedett, 1972 és 1976 között múzeumigazgató volt, ide tartozott, habár ő maga a következőket írta az Éjfélkor dőlnek a pálmák című könyvének előszavában: ,,Hová tartozom? Mindazokra a helyekre, amelyeket eleddig megjártam. Mindenünnen magammal hoztam valamit, s mindenütt otthagytam önmagam egy darabját.'
A szomszédságból (ugyanakkor messziről) érkezett hozzánk. Székely Tibor a Felvidéken, Szepesszombaton született 1912. február 12-én. Első utazását szánkón tette meg, de már gyermekként is nagyobb, tartalmasabb utakra vágyott. Édesapja könyvtárának polcáról gyakran leemelte a Pallas Nagylexikon első kötetét, lehasalt a szőnyegre, és lapozgatni kezdte. Sokat olvasott Afrikáról, Amerikáról, Ázsiáról és Ausztráliáról. Elnézegette a cikkekhez mellékelt térképeket, s lefekvéskor mindig nyugtalanul forgolódott, s azon tépelődött, vajon miért kanyarog egy folyó arrafelé, amikor másfelé rövidebb volna az útja a tengerig? Vajon miért hasonlít Celebesz szigete pókra? Milyen emberek élnek az őserdőkben? A gyermek, Székely Tibor akkor megfogadta magában, hogy egyszer majd a nyakába veszi a nagyvilágot, világutazó lesz...
Spišske Sobotáról, a Tátrából, a romániai Ceneibe vezetett a család útja. Tibor egy este felkapta az ásót, és kirohant a kertbe. Át akart jutni a föld túlsó oldalára. De édesapja arra figyelmeztette, hogy a földgolyónak azon a másik részén pokoli a hőség, maradjanak csak itt, ahová születtek. Székely Tibor megtanult németül, szerbhorvátul, beszélt a gallok nyelvén. Nagykikindán francia nyelvből már leckéket is adott. Édesapja kívánságára aztán Zágrábban jogot hallgatott, le is diplomázott. Festészetet és szobrászatot is tanult, dramaturgiát végzett. Közvetlenül a második világháború előtt, 1937-ben egy lap megbízásából Argentínába, Buenos Airesbe hajózik, ahol több folyóirat munkatársa lett. Egy svájci hegymászó, Hans Georg Link egy napon megkérte, csatlakozzon az expedíciójához. Így kezdődött...
Buenos Airesben néprajzot, embertant és régészetet tanult. Megfordult a brazíliai őserdőkben, járt az Amazonas menti falvakban - emberevőkkel is találkozott -, eljutott Bolíviába, átkelt a Halálfolyón (Rio das Mortes), becsavarogta a Mato Grosso vidékét, hajókázott az Itenez vizén, elment mindenhová, még felderítetlen őserdőkre is bukkant. A Vihar az Aconcaguán című könyvét azoknak a hősöknek szentelte, akik a csúcsokat rohamozva vesztették életüket (több ilyen vállalkozás áldozatokat követelt.) Utazott vonaton, hajón, sítalpon rótta a kilométereket, elefántháton merészkedett be a dzsungelekbe, államférfiakkal, törzsfőnökökkel, művészekkel, vándorokkal, csavargókkal, olajmágnásokkal és arab sejkekkel találkozott. Iránban lepedőnyi lepényt evett, a Himalája eldugott falvaiban avas vajjal ízesített teát szürcsölt, Kínában pálcikákkal cápauszonyt eszegetett, az őserdőben megízlelte a kígyóhúst és a majomhúst. Az ételkülönlegességeket hol ezüst tányérról, hol banánlevélről szedegette egyszer az ujjaival, másszor aranyozott kanállal.
Nem nálunk született, de a mi emberünk lett, vajdasági múzeumigazgató Szabadkán. 75 évesen megkapta a megérdemelt életműdíjat. Akkor azt nyilatkozta: ,,Kellemes meglepetést jelent a számomra. Igen, mert nem vártam. Jó, hogy éppen attól a várostól kaptam, amelyet otthonomul választottam...'
Sírján mostanság nincs virág.