Kilépni a komfortzónánkból, a megszokott életritmusunkból nehéz, és nagy bátorságot, elszántságot követel. A csantavéri Hernyák Klaudia régóta légiutas-kísérő, de most egy ideig egy afrikai árvaházban dolgozik nevelőként. Klaudia minden kényelméről lemondott, hogy szeretetet és törődést adhasson azoknak a gyerekeknek, akiket elhagytak a szüleik.
* Miért döntöttél úgy, hogy Afrikába költözöl egy időre, és miért éppen az árvaházi munkát választottad?
– Az afrikai misszió gondolata sok évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem. Légiutas-kísérőként dolgozom, és a munkámnak köszönhetően eljutottam Ugandába, s ott meglátogattunk egy helyi árvaházat. Mindössze egy napot töltöttünk ott, de olyan meghatározó volt az élmény, és olyan nagy hatást tett rám, hogy akkor elhatároztam, egyszer mindenképp visszatérek egy ilyen helyre, de nemcsak látogatóként, hanem huzamosabb időre, hogy valóban része lehessek, és megismerhessem a mindennapjaikat. Most végre adódott alkalom és lehetőség arra, hogy ezt meg is valósítsam.
Forrás: Hernyák Klaudia
* Milyen körülmények között élnek az emberek Nairobiban? Fehér nőként mire kell odafigyelned?
– Egy ilyen helyen az ember testközelből látja, mi az igazi nyomor. A boltok polcai üresek. Vízhiány, éhezés és súlyos higiéniai gondok vannak. Elképesztő a HIV-fertőzöttek és a drogfüggők száma. Azt hiszem, hogy azok, akik Vajdaságban születtek, megtanultak nem félni a kihívásoktól. Én Csantavéren nőttem fel, így aszfalt nélküli utat vagy legelésző tehenet már láttam, ettől a részétől nem ijedtem meg. Viszont fehér nőként a dzsungel közepén mindenképp résen kell lenni. A közbiztonság rossznak minősül, rablásból, késelésből van bőven, közvilágítás egyáltalán nincs, ezért este, sötétedés után egyáltalán nem ajánlatos az utcán tartózkodni, különösen külföldiként, de a helyieknek sem a saját biztonságuk érdekében.
* Mesélj, kérlek, az árvaházról.
– Az árvaházban százhúsz gyerek él, nullától húszéves korig. Összesen két szobában laknak, az egyik a fiú-, a másik a lányszoba. Ezekben emeletes ágyak vannak, és mindegyiken keresztben alszik négy-öt gyerek. Ami itt óriási dolognak számít, az az, hogy mindannyian járnak iskolába, mindennap főznek rájuk. Általában rizs, bab, borsó és lencse a menü. A legtöbb gyerek néhány éves kora óta az árvaházban él, akikre út, szemeteskukák mellett, autóbuszon találtak közvetlenül a születésük után. Egy ma már hetvenéves hölgy kezdte el működtetni ezt az árvaházat harminc évvel ezelőtt. Mammának szólítják, és mindannyian az ő vezetéknevét viselik. Megünneplik a születésnapokat, minden gyerek születésnapja akkor van, amikor bekerült az árvaházba. Testvérként szólítják egymást, és csodálatos azt látni, hogy a nagyobbak miként segítik a kisebbeket. Mindenért hálásak, mindennek nagyon örülnek. Sokat táncolunk, amit nagyon imádnak, már tudják a kacsa- és pingvintáncot, vonatozunk Kanizsára, úgyhogy mi itt mindennap megülünk egy falusi lakodalmat.
* Vannak arra vonatkozó törekvések, hogy kevesebb drogfüggő és fertőzött legyen?
– Mivel ma is léteznek olyan törzsek, amelyek elszigetelten élnek, őseik hagyományait ápolva és azok szabályait követve, ez egy elég összetett és hosszú folyamat. Nyilván az, hogy például egy külföldi segélyszervezet vagy akár a helyi hatalom odamenjen, és kialakítson egy új életfelfogást egyik napról a másikra, az eddigi törekvések ellenére sem működik a gyakorlatban. Pontosan ezért a belső edukáció a szervezetek legfontosabb projektuma, melynek az a célja, hogy a helyi fiatalok legyenek a változás hangjai, terjesszék, hirdessék a saját közösségükben mindazt, amit tanulnak. A női nemiszerv csonkítása ellen már hosszú ideje tart a küzdelem. Emellett a férfivá avatás rituáléja napjainkban is az egyik legjelesebb eseménynek számít, amikor a falu tizenkét éves kisfiúit ünnepi szertartás keretében mindenféle fájdalomcsillapító nélkül körülmetélik. Csupán néhány évvel ezelőtt sikerült elérni, hogy ezt a ceremóniát minden gyereken más-más fertőtlenített késsel végezzék, hiszen egészen eddig erre egyetlen eszközt használtak. Vannak győzelmek, de az eredmények lassabban születnek, mint amihez mi a felgyorsult világunkban hozzászoktunk.
* Mit mondanak a munkatársaid, milyen esélyük van a normális életre azoknak, akik húszévesen kikerülnek az árvaházból?
– Jelentős törekvéseket látok arra, hogy fegyelmezzék az itt élő fiatalokat, pl. a nagykorúság elérése után is szigorúan tilos az alkoholfogyasztás, és esténként kapuzárásig haza kell érniük. A tanulmányaik befejezése után fél évet kapnak arra, hogy még itt maradhassanak, és a saját lábukra álljanak. Vannak sikertörténetek, az első gyerek, aki itt nőtt fel, jelenleg több helyi árvaház alapítója és igazgatónője. Kerültek ki fodrászok, szakácsok és mérnökök is e falak közül, de sokan sajnos idővel elvesztek az utcán, és már nem is tudni róluk semmit. A többségük rendszeresen visszajár, a saját családja és munkája mellett aktívan részt véve az új generációk életében.
* Hányan dolgoztok az intézményben, elegen vagytok?
– Az elképesztő összefogás az, ami kézzelfogható. A legnagyobb segítség az itt felnövő és innen kikerült emberektől érkezik, emellett a helyi gazdák szintén állandó támogatók. Tapasztaltam olyat, hogy az egyik vállalkozó bezárta a gyárat két órára, és minden alkalmazottja átjött a gyerekekhez, így munkaidőben ahol csak tudtak, segítettek. Hét olyan hölgy főz és mos a gyerekekre mindennap, aki az árvaházban lakik. Családi vagy egyéb körülmények miatt fedél nélkül maradtak, így az árvaház nekik is az életben maradás záloga.
* Szabadidődben turistáskodsz is. Megosztanál velünk néhány élményt?
– Eljutottam életem első kerékpáros szafarijára, mely teljesen más, mint egy dzsipen ülve. Letekertünk 20 kilométert egy csodálatos nemzeti parkban zsiráfok és zebrák között. Mivel itt csak növényevők élnek, lehetőség nyílt arra, hogy testközelből láthassuk ezeket az állatokat. Meglátogattam egy elefántárvaházat, ahol bébielefántokat, -zebrákat és -orrszarvúkat gondoznak egészen addig, amíg készen nem állnak arra, hogy visszaengedjék őket a rezervátumba. Szintén nagyon érdekes volt a maszáj törzsekkel való találkozás. Botokból, sárból épült házakban élnek, melyeket a nők építenek. Minden házban állandóan ég a tűz, melynek a hagyományos meggyújtása a férfiak dolga, de később a feleség feladata életben tartani. Bemutatták, és részese lehettem a saját törzsi táncuknak, ami valóban egy életre szóló élmény.
* Mit adott neked eddig ez a munka és az afrikai környezet? Meddig tervezel ott lenni?
– Egy ilyen helyen sok minden átértékelődik az emberben. Rájövünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy oda születtünk, ahova, és hogy félelem nélkül kimehetünk az utcára, a mindennapi harcaink pedig nem a túlélésért folynak. Itt a probléma fogalma teljesen mást jelent. A misszió alkalmával abban a hitben jöttünk ide, hogy megváltoztatjuk ezeknek a gyerekeknek a világát, de ők változtatták meg a miénket.
