Verebes Ernő számos zenemű, dráma, színházi adaptáció, próza- és verseskötet szerzője. Aktív résztvevője a vajdasági és az anyaországi színházi és irodalmi életnek. A közelmúltban jelent meg legújabb kötete Senkim földje címmel. Írásaival rendszeresen jelen van a magyarországi és a vajdasági lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Jelenleg a budapesti Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozik. Az idén Szenteleky Kornél Irodalmi Díjban részesült.

* Egykor vegyészeti szakközépiskolát végzett, majd tanulmányait az Újvidéki Egyetem Technológiai Karán folytatta. Mégis hogyan került a zenei pályára? Hogyan kezdődött kapcsolata a zenével, a zeneszerzéssel?

— Valóban vegyészként kezdtem, és még a technológiai karnak is a hallgatója voltam egészen az abszolvensi időszakig. De azután úgyszólván kifaroltam onnan, és beiratkoztam a zeneakadémiára. De a zene már előtte is ott kísértett. Pontosabban kisgyerek korom óta egyfajta párhuzamos életet éltem, és ebben győzött végül is a zene. Így fejeztem be a zeneszerzés tanszakot Szarajevóban, majd utána Budapesten a posztgraduálist is. Ezáltal lett belőlem zenész.

* Később tanárként dolgozott, a tanítás kihívás volt, vagy inkább lehetőség, hogy átadja a tapasztalatait a fiatalok számára?

— Szerettem tanítani mindenféle megfontolás nélkül. Örömmel végeztem azt a munkát egyrészt, ahogyan a kérdésben is elhangzott, a tapasztalat átadása miatt, másrészt pedig a szabadkai konzi nem egy tipikus iskola, hanem művészeti tanintézmény, ahol a tanár tágabb teret kaphat a tanításra és a diákokkal való szakmai barátkozásra. Összességében nagyon élveztem a tanári munkát, és hiszem azt, hogy kialakult egy kölcsönös szakmai viszony köztem és az egykori tanulók közt. Nem véletlen, hogy a mai napig jóban vagyok minden diákommal, akivel manapság összefutok. Szóval szép emlék számomra az oktatásban eltöltött tizenhat esztendő.

* Életpályájának meghatározó része a színházi munka. Mit emelne ki a színházi tevékenysége kapcsán?

— A színház valahogyan automatikusan adódott, azaz önkéntelenül is a színházban kötöttem ki, mivel a zenén kívül irodalommal is foglalkoztam. Egészen a dalírástól a zeneközpontú művekig, azaz az oratóriumtól a rockoperáig. Külön célom természetesen nem volt, hogy én csakis színházzal foglalkozzak, hanem a zene és az irodalom vitt oda. És azóta tekintem magamat színházi embernek, hiszen jelenleg is dramaturg vagyok.

* Íróként és költőként hogyan tudná megfogalmazni a zene és a szöveg kapcsolatát?

— Ez egy örök kapcsolat, mely szerintem megérzés kérdése. Bennem mindig munkált egy olyan igény vagy kíváncsiság, hogy a két dolog hogyan kapcsolódik össze. Erre a legegyszerűbb példa talán a dal. Viszonylag korán, kamaszkorban kezdtem el dalokat írni, és meghatározó is maradt számomra ez a műfaj. Nyilván ekkor még nem tudatosan találkozott a zene a szöveggel, de ez a későbbiekben egyértelműen egyre jobban összekapcsolódott. Annál is inkább, mivel a költészet valójában a zenétől indul. Példaként említhetném akár a sámánénekeket is. Szóval mindig nagyon szoros kapcsolat volt a szöveg és az ének között. A szöveg értelmi tartalma, azaz szemantikája, valamint a zene érzelmekre és ösztönökre ható ereje, avagy mindennek a párosítása hozta létre mindenkor azt az élményt, amelyet ma is dalnak vagy akár operának nevezünk. Egyszóval mindig rácsodálkoztam a szöveg és a zene örök kapcsolatára.

* Tavaly jelent meg a Forum kiadó gondozásában a legújabb prózakötete. Ezt is a zene ihlette?

— A Senkim földje című kötetemet nem feltétlenül a zene ihlette, pontosabban nem a zenéről szól. Viszont a zene mindig visszaköszön, még akkor is, amikor szöveget írok, mivel a hangok egész egyszerűen a legközvetlenebbül hatnak ránk. A zenében található meg mindaz tömören, ami minden művészeti ágban jelen van. Szóval az alapgondolat, a motívum, a forma, a ritmika, a dallamívek a zenében a leginkább tetten érhetőek. Nyilván amikor az ember egy szöveget ír, akkor önkéntelenül ritmizál, mértéket tart, vagy éppen szószátyárkodik, mert annak van bizonyos esetben helye. A ritmusváltozásokat, akár az irodalomban is, részben a zene határozza meg. Mindezt akaratlanul is észreveszem magamon, hiszen akármikor írok valamilyen szöveget, lehet, hogy tudat alatt, de a zenében is gondolkodom. Mindez természetesen még inkább vonatkozik a versekre, hiszen a költészet mindig is valamennyire zenei műfaj volt.

* Jelenleg a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja. Feltételezem, hogy ez a világ egy kissé eltér a vajdaságitól. Milyen munkákon kell dolgoznia egy dramaturgnak a magyar fővárosban?

— Nem mondanám azt, hogy ez egy teljesen más világ, persze nyilvánvalóan mások az ingerenciák, de mindenképp van benne közös vonás is. Jelenlegi dramaturgi munkám elég sok dolgot fed le, és sokrétű tevékenységről van szó. Elsősorban színházi szövegekkel foglalkozom, azokat választom ki, alakítom át színpadra, mely feladat nyilván a rendezőtől is függ. De az is beletartozik ebbe a munkába, hogy prózai szövegeket kell adaptálni drámává vagy dialógusokká. Maga a szöveg színpadra való alkalmazása egy érdekes tevékenység, mivel átjárhatóságot feltételez a különféle műfajok között. Elsősorban szituációkat kell kialakítani különféle figurák között, és jellemeket megalkotni. Ami engem illet, én főként zeneszerzőként vállalok szerepet a munkában, viszonylag sok darabhoz írtam már zenét is. A lényeg mindig az, hogy mennyiben tudom segíteni a színházi folyamatot, hogy egy előadás minél élményszerűbben kerülhessen a színpadra. Mindez természetesen a kollégákkal együtt történik, tehát egy egész csapat dolgozik mindenen, a díszlettervezőtől a rendezőig és a színészekig.

* A Szenteleky-díj átvételekor említette, hogy inspirálják a díjak. Eszerint újabb zenei, illetve irodalmi művekre számíthatunk öntől?

— Amennyire közhelyszerű, annyira igaz is, hogy inspirál egy díj, hiszen minden közhelyben sok igazság lakozik. Az inspiráció szó helyett azonban szívesebben használnám az öröm vagy hála kifejezést. Hiszen ez a díj valójában arról szól számomra, hogy ennek a közösségnek még mindig tagja vagyok, és az én közösségem adományozta nekem a díjat. Szivácon egyébként rég jártam, és most ismét megtehettem, ami külön öröm volt számomra. Főként azért is, mert a találkozások a rég nem látott ismerősökkel, avagy az együttlétek azzal a közösséggel, ahol születtem, fontosak számomra.