Legifjabb tehetségeink - Nagy Anikó és Szikora TeodóraTanév végi eredményösszegezés idején kaptuk a hírt, hogy a Mézeskalács gyermeklap tavaszi meseíró pályázatán a szerkesztőség tíz tollforgató kisgyermek munkáját díjazta, egy-egy szép mesekönyvvel ajándékozva meg a nyerteseket. A fenti cí...
 |
| Legifjabb tehetségeink - Nagy Anikó és Szikora Teodóra |
Tanév végi eredményösszegezés idején kaptuk a hírt, hogy a Mézeskalács gyermeklap tavaszi meseíró pályázatán a szerkesztőség tíz tollforgató kisgyermek munkáját díjazta, egy-egy szép mesekönyvvel ajándékozva meg a nyerteseket.
A fenti címet az óvodásaink és kisiskolásaink részére szerkesztett, havi rendszerességgel megjelenő lapból vettük kölcsön. Abból a lapból, amely iránt - évekig tartó olvasói közömbösség után - újra van kereslet Torontálvásárhelyen, hála a helyi Moša Pijade iskola osztálytanítójának, Almási Imre tanító bácsinak. A pedagógus két harmadikos növendékét: Nagy Anikót és Szikora Teodórát is díjazták.
Ezúttal Anikó írását adjuk közre. Fogadják szeretettel.
- Én olyan sötét vagyok, hogy engem még a legnagyobb ködben is látni lehet - szólt a lila, aki a legkényesebb volt köztük.
- Az semmi - mondta a kék -, engem is lehet látni. -- Addig civakodtak így, amíg elő nem állott a fekete, s mérgesen kiáltozni nem kezdett:
- Egyikőtök sem sötét!
- No és miért nem? - kényesedett a sötétkék.
- Én vagyok a legsötétebb szín - mondta a fekete. - Ti ha összeolvadtok, akkor sem lennétek olyan sötétek, mint én! - Erre a lila és a sötétkék kézen fogta egymást, de semmi sem történt. A sötétkék mindig jobban látszott, mint a lila. Azután a feketével is kezet fogtak, de mindig a fekete volt az, amelyik jobban látszott. Így el kellett fogadniuk, hogy a fekete a legsötétebb szín, azután a sötétkék, a lila pedig a nyomukba sem léphet.
(Nagy Anikó, 3.1 osztály)
