Dr. habil. Oborni Teréz a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében tudományos főmunkatárs, a Kora újkori osztály vezetője és egyúttal az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszékének docense. Kutatási területe főként a kora újkori magyar történelem, azon belül is Erdély története.

* Mit kell tudnunk a mohácsi vész utáni magyarság történetéről? Milyen jellegzetességei vannak ennek az időszaknak?

— A mohácsi csatavesztés óriási kataklizma volt a Magyar Királyság történetében, nemcsak azért, mert a világi és az egyházi kormányzat színe-java ottmaradt a csatatéren, hanem azért is, mert meghalt a király, II. Lajos, és ez uralmi válságot idézett elő. A magyar rendek pedig azzal, hogy két királyt választottak gyors egymásutánban — Szapolyai Jánost, aki korábban erdélyi vajda volt, és Habsburg Ferdinándot —, még tovább fokozták a belpolitikai zűrzavart. Mindkét király megkezdte ugyanis, különféle színtereken, a másik elleni harcot, annak érdekében, hogy egyedül birtokolja a magyar trónt. Magyarország Közép-Európa jelentős hatalma volt abban az időben, só- és nemesfémbányákban, gabona termesztésére alkalmas sík vidékben gazdag, kereskedelmi utak szelték át az országot, virágzó városok voltak szerte a Kárpát-medencében. Az ország fölötti hatalomról lemondani a másik javára… ez egyik uralkodónak sem volt opció — hogy ilyen modern kifejezést használjak. A nemzetközi diplomáciai színtereken, európai uralkodói udvarokban vagy a pápa előtt követek révén és levelek, üzenetek által szálltak harcba egymással, országon belül pedig fegyveresen csaptak össze, de más módszerekkel is igyekeztek híveket toborozni maguk mellé. Ehhez birtokok, címek és rangok adományozása mellett a korabeli propaganda eszközeit is felhasználták: a nemesi közgyűlésekhez, de akár a falvak, mezővárosok számára leveleket küldtek, és azokat fel kellett olvasni a lakosság előtt, így adták tudtul, mennyivel is lesz jobb az ő uralmuk a másik királyénál… A Habsburg-pártiak azt olvasták Szapolyai János fejére, hogy túlzottan is jó kapcsolatot ápol a szultánnal, a pogány ősellenséggel, míg János király azzal érvelt, hogy a németek a magyar nemzettel ősidők óta ellenséges viszonyban vannak, nem lehet megbízni bennük, és Ferdinánd a magyarok nemzetének, sőt a nyelvének is kiirtására törekszik. Tehát akkoriban sem kímélték egymást a politikai ellenfelek. Mindez, de kiváltképp a Magyar Királyságot érő oszmán támadás vezetett az ország részekre szakadásához, mely, akárhogy is nézzük, elkerülhetetlen volt. A korabeli Magyarország, még a szomszédos országokból érkező segédcsapatokkal sem volt, nem is lett volna képes feltartóztatni a török hadsereget. A korabeli magyarság hirtelenjében, pontosabban néhány esztendő leforgása alatt, közigazgatási-hatalmi értelemben több „országban”, azaz három országrészben, különböző uralkodói és kormányzati hatalom alá szakadva találta magát. Az 1570-es évekre kialakult az Erdélyi Fejedelemség, az ország közepét az oszmán hatalom alatti terület foglalta el, míg a nyugati-északnyugati karéj Habsburg I. Ferdinánd uralma alá került.

Fotó: Az alany fotóalbumából 

* Sokan állítják, hogy a történelem az élet tanítómestere, illetve hogy ismétli önmagát. Milyen azonos folyamatokról beszélhetünk, amikor a két vízválasztó eseményt — a mohácsi csatát és a trianoni békediktátumot — összehasonlítjuk?

— Erre az imént már utaltam, bár azért sok különbözőség van a két korszak között. Az ország sorsát alakító hazai vezérpolitikusok és az uralkodók felelőssége elvitathatatlan, mert döntéseik nagyon is befolyásolták mindkét korszakban a kialakult válsághelyzet végkimenetelét. De amíg a XVI. században egy elhúzódó, évtizedekre kiterjedő súlyos helyzet mélyült el oly módon, hogy egy idegen hatalom — az Oszmán Birodalom — hatolt be Magyarország területére, és próbált fokozatosan mind nagyobb részt kiharapni belőle, addig a trianoni diktátumot egy virágzó, gazdaságilag erős Magyarország szenvedte el, viszonylag gyorsan. Közismert érvelés, hogy Trianon gyökereit valójában az oszmán-török hódoltság időszakában kell keresnünk. Nemcsak az országunk részekre darabolódása miatt, hanem mert a nagy, pusztító oszmán betörések és hadjáratok elsősorban a főként magyarok által lakott régiókban okoztak nagy vérveszteséget, akár úgy, hogy megölték, akár úgy, hogy elhurcolták a lakosságot. Az így üresen maradt helyekre pedig déli, délkeleti irányból behúzódtak azok az etnikumok, amelyek menekültek az őket sújtó török hatalom elől. A török kornak nevezett időszak végére kétségtelen, hogy Magyarország etnikai arányai teljességgel megváltoztak. De ennek a kérdésnek óriási szakirodalma van, most csupán az összetett jelenség néhány elemét említettem.

* A kora újkori magyar történelemmel leginkább férfi kollégák foglalkoznak, akárcsak a történelemtudománnyal általában. Nőként hogyan birkózott meg az ön elé gördülő akadályokkal?

— Hm… érdekes kérdés… Napjainkban azért már női munkatársaim is vannak bőségesen, de nem tudom tagadni, hogy e téren voltak és vannak egyenlőtlenségek. Az általam nagyra becsült férfi kollégák nem tesznek különbséget, számít náluk a véleményem. De ezért én is megharcoltam a magam pályáján. A fiatalabbaknak nagyon nehéz, pályám kezdetén én is úgy éreztem, minimum másfélszer-kétszer annyit kellett „produkálni”, hogy valamennyi elismerést kapjunk. A nők — persze mindig vannak kivételek — általában kevésbé tudnak a teljesítményükkel úgy kilépni a szakmai színtérre, hogy az sokkal nagyobbnak látsszék, mint amekkora. Nem tudom, érthető-e, mire céloztam e körmönfont megfogalmazással… Én mindenesetre nem teszek kivételt, tanítványaim sora ezt méltán bizonyíthatja, akikre nagyon büszke vagyok, bár most itt nem sorolhatok neveket.

* Milyen tapasztalatai vannak a külhoni magyar kutatókkal, könnyű a kapcsolattartás velük? Önnek vannak a külhoni magyarsághoz kapcsolódó élményei?

— Nagyszerű tapasztalataim vannak. Szakterületemből adódóan elsősorban Erdélybe járok gyakran, és ott vannak barátságnak is nevezhető szakmai kapcsolataim. A külhoni kollégák kiválóan felkészültek, szakmailag sokat segítünk egymásnak, adatokat, levéltári jelzeteket, fotókat küldünk egymásnak. Sokukkal szívből jövő, szoros összetartozás-tudat köt össze, és nem csak engem, nagy örömmel mondom, hogy egészen fiatal, huszon-harminc éves kollégáimat is. Az 1980-as években még egyetemistaként jártam először Erdélyben, rokonságom nincs ott, de a szívem mindig is oda húzott, és néhány napja jöttem haza Gyulafehérvárról, Alvincról, Váradot útba ejtve. Gyulafehérváron megnyílt az új fejedelmi palotamúzeum, a város is gyönyörű lett, Várad pedig húsz éve kedves városom, és talán nemsokára Szabadka is az lesz. Őszintén úgy érzem, a magyar tudományosság egy és oszthatatlan, mindannyiunknak azon kell munkálkodnunk a magunk szakterületén, hogy a szálakat még szorosabbra fűzzük.

* Járt már Vajdaságban, esetleg tervez ide is ellátogatni a közeljövőben?

— Egyszer jártam csak önöknél, mégpedig Zentán, talán valamikor 2014 táján, akkoriban ünnepeltük Bethlen Gábor erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulóját (1613. október 23-án választotta őt meg az erdélyi országgyűlés), és Zentára hívtak meg, hogy beszéljek Bethlenről. Akkoriban nagyon sok helyen jártam különféle Bethlennel kapcsolatos előadásokkal. De annyiban mégsem ismertelen a régió, hogy az ELTE történelem szakos hallgatói számára kötelező tárgyként tanulandó történeti földrajz kurzusokon nagyon sokat foglalkozunk a hajdani Magyar Királyságnak ezen területével is, mert akárhogy is, múltunk indivisibiliter ac inseparabiliter, azaz feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul — hogy a Pragmatica Sanctio híres kifejezését idézzem — közös és a miénk. Másodszor pedig most jövök majd Szabadkára, június 14-én, amikor egy konferencia lesz a Károli Gáspár Protestáns Kutatóközpont szervezésében. Szeretettel várunk rá minden érdeklődőt!